Budapest fennállása óta annyi esemény tanúi voltak a házak falai, hogy szinte minden lépcsőház megérne egy-egy saját regényt. Vannak azonban szerencsés épületek is: azok, amelyek meg is kapták a saját meséjüket. Sorozatunkban olyan budapesti házakat látogatunk meg, melyek egy kiemelkedő irodalmi alkotás helyszínéül szolgáltak, a mindennapokban viszont gyakran csak lehajtott fővel elsétálunk mellettük.
Élet és halál háza: Teréz körút 11.
„Valamikor ezerkilencszázhatvanegyben, abban az esztendőben, amikor a távoli Pfeilenben más homályos ügyekre is lassan fény derült, a magyar fővárosban felettébb balul sikeredett a nemzeti ünnep." A hőmérő higanyszála vagy nyolc fokra esett, a szél viharossá fokozódott, a Nagykörúton kötelékben húztak el a mentők. A városban közben azért zajlik az élet: a Lukács fürdőben Kovách János (eredeti nevén Hans Von Wolkenstein) élénk eszmecserét folytat Rott Andréval, miközben az orosz forradalom tiszteletére November 7. térnek átnevezett Oktogonon az Abbázia Kávéházban az új kiszolgálólány egy újabb kávét tesz a vendégek elé. Klára mozdulatait megrögzötten figyeli a Teréz körút 11. második emeleti ablakából Lippay Kristóf, lakásukban meg egyre csak csöng és csöng a telefon… Ezer mozdulat egyetlen percben, élet, halál, és a kettő közti tennivalók egy olyan világban, amelyben a dolgok olykor értelmüket vesztik. Nádas Péter háromkötetes klasszikusa igazi nagyregény. A húsz éven át írt mű történéseinek egyik középpontja az egykor jobb napokat látott körúti Demén-ház, amely akár a korszak jelképe is lehetne rogyadozó cserepeivel, a padláson lógó aszott macskatetemekkel, lakóinak kilátástalan életével.
Nádas Péter: Párhuzamos történetek
A Párhuzamos történetek talán legfeltűnőbb vonása, az életmű ismerői számára is meglepetést jelentő újdonsága az egymástól lényegében független történetek olyan elképesztő sokasága, amelyet semmiféle realista konstrukció nem lenne képes egyetlen elbeszélésben összefogni. E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze. A regény egyetlen, nagy elbeszélése azonban nem ezeket a történeteket beszéli el, hanem a testek egymásra hatásának, egymásra gyakorolt vonzásának, egymásra irányuló vágyakozásának és egymásról őrzött emlékezetének nagy történetét. Ebben a burjánzó elbeszélésben jönnek létre olyan csomópontok, amelyek különböző személyekkel azonos időben és azonos helyen (a másik test az érzetben), azonos időben különböző helyeken (a másik test a vágyban), azonos helyen különböző időkben (a lakás, a ház, a város emlékezete a testben), illetve ugyanazon személlyel különböző helyeken és időkben (a saját test az emlékezetben) megesett dolgokat kapcsolnak össze. Az elbeszélésnek ez a csomópontról-csomópontra haladó mozgása vetíti ki aztán a rekonstruáló képzeletbe a történetek szövegen túli valósággá összeálló szövevényét, mely így gyakorlatilag és elvileg egyaránt kimeríthetetlen, és ezért képes egy semmiből megteremtett, társadalmilag és történelmileg mégis szigorúan meghatározott, az általunk ismert vagy ismerhető reáliáknak akkurátusan megfelelő, szövegen túli világot alkotni. Ahogy ez létrejön, az ennek a regénynek a legnagyobb titka és egyben világirodalmi teljesítménye. A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása, a századelő újító kísérletei és a nouveau roman által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.
