Georgia nyugati részén, meredek hegyekkel körülvett völgyben található Csiatura, amelynek története elválaszthatatlan a mangánbányászattól. A térségben 1879-ben kezdődött meg a kitermelés, és a következő évtizedekben a település jelentős ipari központtá fejlődött – olvashatjuk a Drive cikkében.
A mangán az acélgyártás egyik fontos alapanyaga, ezért a helyi lelőhelyek hamar felkeltették a nemzetközi befektetők érdeklődését is. A város népessége növekedett, új bányák és lakónegyedek épültek, ám a terjeszkedést komoly földrajzi akadály nehezítette. A település különböző részei ugyanis meredek hegyoldalakon, egymástól jelentős magasságkülönbséggel helyezkedtek el. A bányászoknak sokszor hosszú, kanyargós utakon kellett eljutniuk a munkahelyükre, ezért a szovjet vezetés szokatlan megoldáshoz folyamodott.
1954-ben adták át Csiatura első személyszállító kötélpályáját, amelyet hamarosan további vonalak követtek. A hálózat összekapcsolta a völgyben fekvő városközpontot a magasabban található lakónegyedekkel és bányákkal.
A felvonók rövid idő alatt a helyi közlekedés nélkülözhetetlen részévé váltak. Fénykorukban több mint egy tucat kötélpálya működött, a kabinok pedig naponta szállították a munkába igyekvő bányászokat és a város lakóit. A magasban haladó szerkezetekkel jóval gyorsabban lehetett közlekedni, mint a meredek hegyoldalakon kanyargó utakon. Ami ma különleges turisztikai látványosságnak tűnhet, az akkoriban egyszerű, praktikus közlekedési eszköznek számított. Az évtizedek múlásával azonban a rendszer egyre veszélyesebbé vált.
A Szovjetunió felbomlása után a felvonók karbantartása fokozatosan háttérbe szorult. A korábban modernnek számító kabinokon egyre látványosabbá vált az idő múlása: a fémszerkezetek rozsdásodtak, az állomások elhasználódtak, a berendezések pedig egyre kevésbé feleltek meg a korszerű biztonsági elvárásoknak. A helyieknek ennek ellenére sokáig szükségük volt a kötélpályákra, így a szűk, öregedő kabinok továbbra is utasokat szállítottak a mély völgy fölött.
Ekkor ragadt rájuk a hátborzongató „repülő koporsók” elnevezés, amely később a város egyik legismertebb jellegzetességévé vált. A régi hálózat jelentős részét végül a 2010-es évek második felében leállították. A helyi közlekedés megújítása 2021-ben fontos mérföldkőhöz érkezett, amikor négy korszerű kötélpályavonalat adtak át új állomásokkal és modern kabinokkal.
Csiaturában ma is találkozhatunk elhagyott állomásokkal, használaton kívüli kábelekkel és a magasban függő, rozsdás fémkabinokkal. A régi rendszer egyes részeinek megőrzésére is történtek lépések: a történelmi Sashevardno-kötélpályát például 2024 végén ismét megnyitották.
Csiatura különleges hangulatához a szovjet ipari épületek, az egykori bányászati létesítmények és a hegyoldalakba épült lakónegyedek is hozzájárulnak. A környéken azonban a város ipari múltjánál jóval régebbi látnivalókat is találunk.
Az egyik legérdekesebb a 13. századi Mghvimevi-kolostor, amelyet közvetlenül egy meredek sziklafalhoz építettek. A vallási épületegyüttes egyes részeit természetes barlangokban alakították ki, a helyszín pedig a faragott kődíszítések és a völgyre nyíló kilátás miatt is figyelemre méltó. A közelben emelkedik a Katskhi-oszlop, egy mintegy 40 méter magas mészkőszikla, amelynek tetején apró templom áll. A szinte megközelíthetetlennek tűnő épület évszázadokon át a világtól elvonuló szerzetesek életének helyszíne volt. A régészet iránt érdeklődőknek a Dzudzuana-barlang is különleges úti cél lehet. Itt mintegy 34 ezer éves, megmunkált lenrostokat fedeztek fel, amelyek a korai textilkészítés történetének fontos bizonyítékai.
Csiatura így jóval több egy különös, elhagyott iparvárosnál. A rozsdás felvonók, a sziklák közé épült kolostorok és a több tízezer éves régészeti emlékek együtt teszik Georgia egyik legszokatlanabb úti céljává.
Olvasd el ezt is!