A gyász jeleit korábban már számos fajnál, köztük emberszabású majmoknál, bálnáknál, delfineknél, elefántoknál és madaraknál is kimutatták. A kutyafélék családja körében már korábban is voltak erre utaló jelek: egyes vadon élő farkasokról jelentették, hogy kéthetes kölykeik tetemét eltemették, egy dingó anyját pedig megfigyelték, amint elhunyt kölykét különböző helyekre szállította a halálát követő napokban.
A bizonyítékok azonban elég hiányosan álltak rendelkezésre, és a házi kutyák esetében a gazdák anekdotikus beszámolóira korlátozódtak, amelyeknél fennáll, hogy a gazdik túlzó, emberi vonásokkal ruházzák fel kedvenceiket.
A Nature Scientific Reports című folyóiratban megjelent új tanulmányban 426 olyan olasz felnőtt által kitöltött kérdőív szerepelt, akiknek legalább két olyan kutyájuk volt, amelyek közül az egyik elpusztult, míg a másik még élt.
A tulajdonosok 86 százaléka számolt be negatív változásokról, és egynegyedük szerint ezek hat hónapnál tovább tartottak.
A viselkedések magukban foglalták a figyelemfelkeltést (67 százalék), a csökkent játékosságot (57 százalék) és az aktivitás csökkenését (46 százalék).
A túlélő kutyák többet aludtak, félősebbek lettek, kevesebbet ettek, és többet ugattak.
A kutatók az is megállapították, hogy a két kutya együttélésének hossza nem volt fontos tényező a gyász meghatározásában – sokkal inkább a pár közös kapcsolatának minősége számított.
Az is jelentős szerepet játszott, hogy a gazdi mennyire érezte a veszteséget, ami arra utal, hogy a túlélő kutya is reagált az ember érzelmi jelzéseire.
A szerzők szerint a viselkedési minták megértése kulcsfontosságú az állatok érzelmi szükségleteinek kielégítéséhez.
(phys.org)
