Hiúság vására: 6 életveszélyes szépészeti gyakorlat a múltból
Manapság is sokan komoly áldozatokat hoznak azért, hogy megfeleljenek az aktuális szépségideálnak. A drága kezelések, a fájdalmas beavatkozások, sőt az egészségügyi kockázatok sem ritkák, ha a tökéletes külső eléréséről van szó. Mindez azonban eltörpül amellett, milyen módszerekhez nyúltak a nők néhány száz évvel ezelőtt, amikor a kozmetikumok még gyerekcipőben jártak. A kívánt megjelenés eléréséért gyakran szó szerint az egészségüket, bizonyos esetekben az életüket tették kockára.
A világos bőr évszázadokon át a társadalmi státusz egyik legfontosabb jelzője volt Európában. A barnaság a fizikai munkával, a szabadban végzett tevékenységgel társult, ezért a nemesség és a városi felsőbb rétegek körében a sápadt arcbőr számított kívánatosnak. Ennek elérésére ólomtartalmú fehér festékeket használtak, melynek legismertebb formája a ceruse volt, amely ecetben oldott ólomból készült. Az anyag felszívódott a bőrön keresztül, és idővel krónikus mérgezést okozott. A korabeli orvosi feljegyzések hajhullásról, bőrsebekről, fogvesztésről és idegrendszeri tünetekről számolnak be. A festék gyakran elfedte a bőr romlását, ami miatt a használók még vastagabb rétegben vitték fel, tovább súlyosbítva az állapotot.
A 18–19. században az arzént gyógyszerként és szépségápolási szerként is használták. Különösen Közép-Európában és az Alpok egyes vidékein terjedt el az a gyakorlat, hogy kis dózisú arzéntablettákat szedtek a tisztább bőr és az „egészséges” arcszín érdekében. Az arzén rövid távon valóban okozhatott enyhe bőrfeszesedést és halvány ragyogást, hosszabb távon azonban felhalmozódott a szervezetben. A használóknál fokozatosan tolerancia alakult ki, így egyre nagyobb adagokra volt szükségük, ami függőséghez és súlyos szervkárosodáshoz vezetett. A mérgezés tünetei közé tartoztak a gyomor- és bélrendszeri problémák, a szív- és idegrendszeri károsodások, sok esetben halálos kimenetellel.
A középkortól kezdve elterjedt nézet volt, hogy a nagy, csillogó szem a női szépség egyik legfontosabb eleme. Ennek érdekében a nadragulya kivonatát használták szemcseppként, amely kitágította a pupillát. A hatás látványos volt, ezért a módszer gyorsan népszerűvé vált az itáliai és később az európai udvari körökben. A belladonnának, vagyis szép asszonynak is nevezett növény azonban erősen mérgező. A pupillatágítás mellett homályos látást, fényérzékenységet és fejfájást okozott, hosszabb távon pedig maradandó látáskárosodáshoz vezethetett. Egyes orvosi beszámolók vakságról és súlyos idegrendszeri tünetekről számolnak be.
A higanyt évszázadokon keresztül alkalmazták különböző bőrproblémák kezelésére, pattanásoktól kezdve bőrfoltokon át a hajhullásig. Kenőcsök, oldatok és porok formájában is használták, gyakran orvosi ajánlással. A higany azonban a felszívódása után súlyos mérgezést okozott. A tünetek között szerepelt a kézremegés, a memóriazavar, a hangulatingadozás és a depresszió. Hosszabb távon a vese és az idegrendszer károsodása volt jellemző. A higanyos készítmények veszélyessége csak a 19. század végén vált szélesebb körben ismertté, addig azonban bevett szépészeti megoldásnak számítottak.
A fűző hosszú ideig nem csupán ruhadarab volt, hanem a női test formálásának eszköze. A 18–19. században az extrém karcsú derék számított ideálnak, amit gyakran gyerekkortól kezdve viselt, szoros fűzőkkel próbáltak elérni. Orvosi jelentések már a korban is figyelmeztettek a veszélyekre. A fűző összeszorította a belső szerveket, akadályozta a légzést, és gyakori ájulásokhoz vezetett. Boncolási jegyzőkönyvek szerint a hosszú távú viselés maradandó anatómiai elváltozásokat okozott. Ennek ellenére a gyakorlat tovább élt, mivel a társadalmi elvárások erősebbnek bizonyultak az egészségügyi kockázatoknál.
A 19–20. század fordulóján a gyors fogyás ígérete új, szélsőséges módszerekhez vezetett. Egyes reklámok és „orvosi” ajánlások galandféreg-tablettákat kínáltak, amelyek lenyelése után a parazita a bélrendszerben fejlődött ki, csökkentve a testsúlyt. Amikor a kívánt súlyt elérték, elvileg egy féreghajtóval megszüntették a fertőzést. A gyakorlat azonban sokaknál súlyos szövődményekhez vezetett. A galandféreg lárvái az agyba is eljuthattak, cisztákat okozva, ami epilepsziát, agyhártyagyulladást és akár halált is eredményezhetett. A módszer veszélyessége ellenére még a 20. század elején is elterjedt volt.
Olvasd el ezt is!