„Ami érdek nélkül tetszik” – így változott a szépség fogalma a történelem során

A civilizáció kezdete óta gondolkodók sokasága próbálta megfejteni a szépség lényegét. Ha eszünkbe jut a szó, elsőre gyakran csak a külső megjelenésre gondolunk, de a szépség mélyen összefügg az emberi gondolkodással és a társadalmi viszonyokkal. A nyugati filozófia kezdetek óta vitatott kérdése, hogy a szépség objektív vagy szubjektív, vagyis, hogy velünk született szabályok alapján látunk valamit szépnek, vagy inkább egyéni nézőpont szerint.

A görögök tágabban értelmezték a szépséget: nemcsak a külsőre, hanem a jellemre, a gondolatokra és a törvényekre is vonatkoztatták. Egy tárgy akkor számított szépnek, ha jól betöltötte a feladatát. A püthagóreusok azt vallották, hogy a szépség az arányosságban és a harmóniában rejlik, a sztoikusok felfogása szerint a színek is nagyon fontosak voltak, a szofisták pedig azt tartották szépnek, ami kellemes az érzékeink számára.

Platón szerint a szépség elválaszthatatlan a jótól, így a legmagasabb rendű szépség nem lehet más, mint a szellemi és erkölcsi tökéletesség. Nem véletlen, hogy az antik nevelésben a kalokagathia elve szerint a testi szépség és az erkölcsösség együtt járt. Szókratész úgy látta, hogy a szépség érzékelése fejlődési folyamat – a testi vonzódástól eljuthatunk a törvények, a tudomány és végül az abszolút szépség felismeréséig. Cicero felfogása szerint a szépség szellemi örömöt ad, amit a szem és a fül közvetít.

A keresztény gondolkodás értelmében a szépség az isteni tökéletesség megnyilvánulása. Szentviktori Hugó úgy vélte, hogy a látható világ azért szép, mert az érzékek fölötti, isteni szépséget tükrözi vissza, vagyis a világ Isten képmása. A reneszánszban a szépséget a harmónia és az arány határozta meg, tehát a részek összhangja teremtette meg a szépséget.

A fogalom a felvilágosodás idején vált egyre inkább szubjektívvé. Shaftesbury szerint a szépség az ízlésből és egy önzetlen esztétikai érzésből fakad. Burke szerint pedig a szépség akkor hat ránk, ha érzékelhető: ami túl nagy vagy felfoghatatlan – például a tenger vagy a hegyek –, az fenséges. Kant eljutott odáig, hogy elválasztotta a szépséget a tökéletességtől, a jótól és a kellemes dolgoktól – szerinte „szép az, ami érdek nélkül tetszik”.

A teljes cikket keressétek a Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.