A csiklandozás története olyan régre nyúlik vissza, hogy már Arisztotelész is beszámolt róla Kr. e. 350-ben. A görög filozófus úgy vélte, hogy csak az emberek hajlamosak a csiklandozásra. Nos, nem volt egészen igaza, és évszázadokkal később is sok titokzatosság övezi a bugyuta reakciót. De jó néhány tudós is elmélyült a témában: vajon miért vagyunk csiklandósak?
Valójában kétféle csiklandozás létezik, az úgynevezett knizmézis és gnargalesis. Míg az első egy lágyabb, kevésbé elviselhetetlen érzés, a második egy sokkal erőteljesebb reakció, amikor például valaki egy másik személyt agresszívebben csiklandoz.
A megkülönböztetés 1897-ig nyúlik vissza, amikor G. Stanley Hall pszichológus és társszerzője, Arthur Allin kutatási céllal meghatározta a két típust. A legnagyobb különbség közöttük az is, hogy a kellemetlen érzéssel társuló csikizést nem tudjuk magunknak előidézni, míg a kevésbé zavarót igen.
Ez is érdekelhet:10 pszichológiai tény a szerelemről, amit ismerned kell
Miért vagyunk csikisek?
A tudósoknak különböző elképzeléseik vannak arról, hogy miért, de még mindig nincs rá konkrét magyarázat. Az egyik felvetés szerint a csiklandozás jutalmaz, hiszen nevetést vált ki, az emberek pedig szeretnek nevetni.
A másik elmélet a csiklandozást a társas kötődés egyik formájaként írja le. A szülők és a gyerekek közötti kommunikáció egyik korai fajtája, illetve a kisgyerekek is így játszanak a barátaikkal. Talán ez lehet az egyik módja annak, hogy kapcsolatot alakítsunk ki emberekkel. Ez az ok azonban nem mindenkire vonatkozik, hiszen vannak, akik a csiklandozást kifejezetten kellemetlennek és fájdalmasnak találják.
A szakemberek viszont – mint ahogy a legtöbb reakciónknál – a védekező mechanizmust is felhozták példaként. Sokaknak csiklandós a hasa, ezzel pedig azt erősítik magukban, hogy meg kell védeniük, ha bármilyen fenyegetés éri.
Miért nem vagyunk képesek saját magunkat megcsikizni?
Nem csiklandozhatjuk meg magunkat, mert tudjuk, hogy ezt fogjuk tenni. A meglepetés hiánya semmissé teszi a reakciót, hiszen az agyunk előre tudja, hogy egy szokatlan érzést fogunk okozni a saját testünknek.
Az agyi szkennelések is alátámasztják, hogy a csiklandozás látványos reakciókat vált ki. Az agy két fő, a csiklandozással érintett része, a szomatoszenzoros kéreg (amely az érintést dolgozza fel) és az elülső cinguláris kéreg (amely a vidám dolgokat dolgozza fel) sokkal jobban ingerlődik, amikor az embereket mások csiklandozzák, mint amikor saját magukat.
De létezik olyan embercsoport, akik valóban képesek csiklandozni magukat: a skizofréniában szenvedők. Bár még nem teljesen tisztázott, hogy miért történik ez, kutatások kimutatták, hogy az agyuk átlagosan nem tud különbséget tenni a saját és a kívülről érkező érintések között.
Miért nevetünk közben?
Furcsának tűnik, hogy ha egy „támadás" ellen próbálunk védekezni, a természetes reakciónk a kontrollálatlan nevetés. Persze, van egy maréknyi elképzelés arra vonatkozóan, hogy ez miért történik, de erre sincs konzekvens válasz.
Olvasd el ezt is! Akár le is fagyaszthatjuk a testünket halálunk után az örök élet feltalálásáig
Egyes evolúciókutatók szerint a csiklandozás közbeni nevetés egyfajta védekező mechanizmus. Míg más szakemberek úgy gondolják, hogy a barátságos támadás közbeni nevetés lehet a testünk válasza, hogy jelezzük a behódolást a hozzánk érő személynek, és ezzel próbáljuk megakadályozni a további csiklandozásokat.
Egy másik elképzelés szerint a nevetés egy gyermekkorban megtanult válaszreakció. Ha a kisgyermekeket játékos környezetben csiklandozzák és nevetnek, akkor idővel a csiklandozást a nevetéshez társíthatják.
Miért csiklandósabbak egyes testrészek, mint mások?
A legcsiklandósabbak általában azok a testrészek, amelyek a legsebezhetőbbek a fizikai támadásra, olyanok, amelyeket nem védenek csontok. A kutatók természetesen az évek során megpróbálták katalogizálni őket. Egy 1997-es tanulmányban a San Diegó-i Egyetem kutatói 72 egyetemistát csiklandoztattak, és megállapították, hogy – nem meglepő módon – a hónaljukon, a derekukon, a bordáikon és a talpukon voltak a legcsikisebbek.
