Vannak, akik egész életükben a developmental prosopagnosiának (fejlődési arcvakság) nevezett rejtélyes állapottal küzdenek, amelyben az ismert arcok ismeretlennek, míg az idegenek arca kínzóan ismerősnek tűnik. Sőt vannak, olyanok is, akik még saját magukat sem képesek felismerni a tükörben.
A legtöbb becslés szerint napjainkban a világ népességének körülbelül 2-2,5 százaléka szenved ennek a kognitív zavarnak valamilyen formában, a Harvard Egyetem új kutatása szerint azonban lehet, hogy a probléma nem is olyan ritka, mint azt először gondolták.
Mivel a szóban forgó jelenség az elmúlt években nagyobb médiafigyelmet kapott, egyre többen jelentkeztek, hogy meséljenek a saját személyes küzdelmükről.
Van azonban egy furcsaság ezzel a betegséggel kapcsolatban: azoknak több mint fele, akik úgy gondolják, hogy ezzel az állapottal születtek, a diagnosztikai előírások szerint valójában nem szenvednek arcvakságban. Ezek az enyhébb esetek nem szerepelnek a kutatásokban, pedig népességszinten egyértelműen kiemelkednek.
Amikor a Harvard kutatói az Egyesült Államokban több mint 3100 felnőtt résztvevőnek különböző teszteket és kérdőíveket adtak az arcfelismerésről, találtak egy csoportot, akik meglehetősen rosszul teljesítettek.
Ez is érdekelhet: Folyamatosan megvakulunk rövid időre, de javul a látásunk tőle
Attól függően, hogy milyen diagnosztikai határértékeket használtak az arcvakságra – ezekből többféle is létezik –, a szerzők azt találták, hogy az állapot előfordulási gyakorisága 0,13 százaléktól egészen 5,42 százalékig terjedt.
Napjainkban a legelterjedtebb diagnosztikai standardok meglehetősen szigorúak, jellemzően a páciens panaszait és objektív tesztek kombinációját tartalmazzák.
Érdekes módon azonban sokszor nem a legsúlyosabb arcvaksággal diagnosztizált betegek csoportja érte el a legrosszabb eredményt az arcfelismerő teszteken.
Néhányan, akiket e szigorú kritériumok alapján nem diagnosztizáltak arcvaksággal, valójában rosszabbul teljesítettek, mint azok, akiket igen.
Az eredmények azt sugallják, hogy az arcvakság egy spektrumon létezik, mint sok más fejlődési rendellenesség, például az autizmus és a szklerózis multiplex.
A kutatók elmondása alapján népességi szintre kiterjesztve ez nagyjából 10 millió amerikait jelent, akik arcvakságban szenvedhetnek, és akik közül jelenleg több millióan nem vesznek részt a kutatásban.
A szakemberek szerint, ha az arcvakságot tanulmányozó tudósok lazítanának a már említett paramétereken, akkor több arcfelismeréssel küzdő ember kereshetne olyan megoldásokat és trükköket, amelyek segítenek az azonosításban.
Fontos kiemelni, hogy egy másik, 2022 végén megjelent tanulmány hasonlóan érvel.
A harvardi tudósok szerint azoknak, akik a fejlődési arcvakságot tanulmányozzák, ezentúl két egységesített rendellenességi határértéket kellene használniuk, egyet a súlyos és egyet az enyhe esetekre.
Forrás: Science Alert
