A legtöbben ezért érezzük magunkat folyton kimerültnek
Szakértők szerint leggyakrabban nem azért vagyunk kimerültek, mert túl sok mindent csinálunk egyszerre, hanem azért, mert mindeközben folyamatosan kontroll alatt tartjuk magunkat. Figyeljük, elég hasznosak vagyunk-e, jól reagálunk-e, nem okozunk-e csalódást, megengedhetjük-e magunknak a pihenést. Ez az állandó belső ellenőrzés pedig csendben rengeteg energiát visz el.
A legtöbb ember fejében futnak bizonyos állandósult, belső szabályok, melyek a legtöbbször ilyen mondatok formájában jelennek meg: produktívnak kell lennem, nem mondhatok nemet, nem mutathatok gyengeséget, nem okozhatok csalódást, csak akkor pihenhetek, ha előtte mindent elintéztem. Ezek elsőre akár hasznosnak is tűnhetnek, hiszen rendet, fegyelmet és kiszámíthatóságot adnak. A gond akkor kezdődik, amikor iránymutatás helyett kínzó kényszerként működnek.
Ilyenkor az ember úgy él, mintha egész nap figyelné saját magát. Ellenőrzi, hogy megfelel-e az elvárásainak, nem hibázott-e, eleget tett-e, nem volt-e túl sok vagy túl kevés. Ez a belső feszültség kívülről sokszor nem látszik, mégis folyamatos készenlétben tartja az idegrendszert.
Így tehát a fáradtság lassan, szinte észrevétlenül kúszik be az életünkbe, majd állandósul. Megjelenhet egy tompa, hétköznapi kimerültségként, vagy abban az érzésben, hogy akkor sem tudunk kikapcsolni, amikor éppen nincs különösebb dolgunk. A háttérben ilyenkor nem feltétlenül a túlterheltség áll, hanem az, hogy újra és újra felülírjuk a saját érzéseinket.
Ezek a belső szabályok általában tanult mintákból erednek. Gyerekkori visszajelzések, családi elvárások, társas helyzetek alakítják őket. Ha valakit mindig akkor dicsértek meg, amikor teljesített, könnyen kialakulhat benne az érzés, hogy csak akkor értékes, ha hasznos. Ha valakit rendre megszóltak, amikor hangosabb, őszintébb vagy felszabadultabb volt, később felnőttként is nehéz lehet kilépnie ebből a szerepből. A nehézséget az adja, hogy ezek a szabályok idővel az identitás részévé válhatnak. Nem egyszerűen arról van szó, hogy valaki szeret udvarias lenni, hanem arról, hogy úgy érzi: mindig udvariasnak kell maradnia. Nem arról, hogy jól esik a megérdemelt lazítás, hanem arról, hogy addig nem engedheti meg magának a pihenést, amíg nincs minden a helyén. Az egyik rugalmas hozzáállás, a másik viszont állandó nyomást teremt.
A megoldás nem az, hogy minden szabályt el kell engedni, és innentől csak a pillanatnyi érzéseink szerint kell dönteni. Sokkal inkább arról van szó, hogy a merev belső parancsokat érdemes lazább, emberibb mondatokká alakítani. Ez a kis változtatás azért fontos, mert csökkenti a belső nyomást. A szabályok merevek, a személyes preferenciák viszont mozgásteret adnak. Ha valaki észreveszi, hogy egy „muszáj”, „kell” vagy „nem szabad” típusú gondolat irányítja, máris könnyebb távolabbról ránéznie. Ilyenkor érdemes megkérdezni: ez tényleg mindig igaz? Minden helyzetben követnem kell? Egy barátomnak is ezt tanácsolnám?
A következő lépés lehet egy egészen kicsi próba. Nem kell azonnal mindent elmosogatni pihenés előtt. Nem kell automatikusan igent mondani minden kérésre. Nem kell tökéletesen végigvinni egy régi szabályt csak azért, mert eddig mindig így történt. Az ilyen helyzetekben az ember megtapasztalhatja, hogy a világ nem omlik össze attól, ha egy belső parancsot nem követ hibátlanul.
Olvasd el ezt is!