Petőfi: elvált színésznő nem való Jókaihoz!

Petőfi és Jókai barátsága és vitája

Arany és Petőfi levelezése iskolai tananyag, s bár csak ritkán találkoztak, legendás barátságuk a fiatalabb költő haláláig egyetlen percre sem hűlt ki. Nem úgy, mint Petőfi viharos kapcsolata egy másik irodalmi nagysággal. Jókai Mór fél évig lakótársa is volt a költőnek, pontosabban 1847 őszétől albérlőként lakott a Petőfi házaspár Dohány utcai lakásában. Lényegében éjjel-nappal együtt voltak, ám a márciusi forradalom barátságukat is felforgatta.

Jókai beleszeretett kora legendás színésznőjébe, Laborfalvi Rózába. Az elvált színpadi „celebet" Petőfi nem tartotta barátjához illőnek, ezért – összefogva Jókai édesanyjával – még az esküvőt is igyekezett meghiúsítani. Amikor ez nem sikerült, levélben meg is írta, soha többé nem akar hallani egykori lakótársáról. Szerencsére 1849 nyarán a két heves fiatalembernek még volt alkalma kibékülni, és egy utolsó beszélgetés után Petőfi barátként köszönhetett el – örökre – Jókaitól

Petőfi levele Jókai Mór édesanyjához

Tisztelt Asszonynéném!

A küldött egyetmást szíves köszönettel vettük. Laborfalvi Móricról nem sokat tudok, a régi barátság tökéletesen kettészakadt köztünk és örök időkre. Móric oly nemtelenül, oly gyalázatosan viselte magát irányomban, hogy rá sem nézhetek többé soha. Midőn meghallottam, hogy megjött faluról, már mint férj, odamentem Emődihez s kihivattam őt (mint azelőtt szokásom volt, mert L. Rózához soha sem mentem be), de Móric, ahelyett, hogy kijött volna, azt üzente ki nagy gorombán, hogy menjek be, ha dolgom van vele, s én erre bosszankodva hazajöttem.

Másnap (…) ismét azt üzente: én is csak annyira lakom tőle, mint ő én tőlem, ha dolgom van vele, sétáljak hozzá. Láttam hányadán vagyunk, s egy levelet írtam neki, mely utolsó levelem hozzá az életben, s melyben keserűen a szemére hánytam irántami silány magaviseletét s különösen bizalmatlanságát, hogy házassága ügyében soha egy őszinte szót sem hallottam tőle. (…) Isten neki, már mindennek vége van, s ő bánja meg a dolgot, nem én, mert nekem, azért, hogy ő elhagyott, még maradtak barátaim, de neki én voltam egyetlen egy igaz barátja. (…)

Ezentúl ne kérdezősködjék felőle Asszonynéném én nálam, mert én semmit, de semmit nem tudok, nem is akarok felőle tudni. (…) Szomorú vigasztalás, de én egyébbel nem vigasztalhatom Asszonynénémet, mint azzal, hogy elvesztette ugyan a fiát, de igen-igen rossz fiút veszített, ki után nem méltó bánkódni.

Feleségemmel együtt tisztelvén kedves Asszonynénéméket, maradok őszinte jóakarójuk

Petőfi Sándor.