Mi a baj a felhőkkel? Fejtegetések a viharos idők margójára

Nyerges Gábor Ádám: Gondolta volna

Vágyainak azokra emlékeztető vonása bizonyosan nem
könnyedségükből vagy tisztaságukból fakad, gondolta,
míg bénító súlyú és mennyiségű teendői boltozata alól,
lopva kilesett az égre. Felhők, azokra gondolt, hogy épp
olyanok, mint hiábavaló akarata, reménykedése, akár
kétségbeesése egykedvű, tőle egyre függetlenebb, szinte
szenvtelen tárgyai. Megpróbált volna fölhívni valakit,
akinek épp-amilyen hangulatán az ő számára elvben sok
minden múlhatna – megpróbált volna, de nem jutott el a
próbáig. Légneműek, az volt a baj, elérhetetlenek, az is
volt a baj, nyirkosak továbbá, még az is volt a baj, de
főképp az első kettő. Mert élete sorskérdései még szép,
hogy nem a mindenkori mostban dőlnek el, ez egy ilyen
ország, azon belül meg, most mit lehet tenni, egy ilyen
élet. Tavasszal tavaszi fáradtság, nyáron általános szieszta
és szabadság, ősszel a korábbról felgyűlt teendők, télen a
hirtelen oly váratlanul közelgő ünnepek és az évkezdés
miatt nem érnek rá dolgai végre eldőlni – pedig már kezdte
azzal is beérni, hogy akár rossz irányba. De leveleire és
hívásaira egyre csak, soha nem látszanak érkezni válaszok,
mintha csak cammogva vonulnának légnemű aggodalmai
emberi elmével felfoghatatlan távolságból felfoghatatlanul
lassúnak tűnő sebességgel. Elnézést kérek a zavarásért,
engem kellene felakasztani, jutott eszébe egy épp odavágó
idézet, míg nagy kapkodásában, szörnyű túlterheltsége,
megannyi elfoglaltsága közben továbbra is az égen maradt
a tekintete. Az egykedvűség, a távolság, talán azért a
felhők, a hidegség, a fagyottság, vagy talán azért, egy szó,
mint száz, mert nincs bennük semmi emberi, ami őt illeti,
még sosem látott beléjük semmilyen alakot vagy figurát,
ahányszor valaki igen, ő egy ugyanazt szintén látó ember
arckifejezésével bólogatott az elvártnál talán lelkesebben
is, hátha úgy tűnik, mintha ő is fel vélne fedezni bármit
ezekben a fönt úszkáló, távoli, halott, rideg, fodros, fehér,
elkényeztetett szarfúvatokban, amik most egyszeriben,
mióta bokros teendőiből beléjük feledkezve nézi őket,
mintha minden elmaradt visszahívás, megválaszolatlan
levél, elmaradt előléptetés és persze csak véletlenül, de
mégis neki jutó, megalázó negligálás lennének, mintha
fejéből kicsusszant, kifúvódó, alaktalan és szégyenteljes
vágyai kenődtek volna fel az égre vattacukorból, mintha
mégis formáik lennének, persze, semmi konkrétra sem
emlékeztetően, persze, de mégis egy élhetőbb, emberibb,
méltóbb élet habarcsanyaga lennének, a rohadt, keserves,
kurva életbe, gondolta még egy kapkodó, nem olyan
tiszta gondolattal, mielőtt fejébe férkőzött, hogy feléjük
rugaszkodva engedhetne a gravitáció oly sajnálatosan
kiábrándító és fantáziátlan monotóniájának, gondolhattam
volna, gondolta volna, de végre már nem volt képes rá.