A Certified Lover Boy-jal visszatért Drake, út közben pedig párbajra hívva Kanye Westet is, a nagy várakozás ellenére azonban az új album is csak egy a feledhető projektjei közül, amiket az utóbbi pár években kiadott. De vajon megválaszolja-e azt a kérdést, hogy mi szükségünk van még rá ezen a ponton? A válasz egyértelmű igen. Kritika.
Drake a csúcson rájött, hogy egyáltalán nem kell próbálkoznia többé, ezt érezni legalábbis utóbbi néhány projektjén. Zenéi kevésbé inspiráltak, mégis egyre több emberhez szólnak. Talán azt is mondhatnánk, hogy rátalált a nyerő formulára, amit azóta is két, nem túl szoros marokkal fej.
A kanadai rapper-énekes albumai rendszerint indokolatlanul hosszúak, ráadásul tele vannak bónuszdal-energiájú trackekkel. Nem érződnek grandiózusnak, sőt, hallgatóként inkább az az érzésünk, hogy egy rakás összegereblyézett dalt hallunk bármiféle komolyabb irány nélkül, még csak azt szem előtt tartva, hogy legalább mennyiségileg legyen elfogadható az adott lemez. Nyilvánvaló oka ennek a streaming-platformok működése, amik preferálják a hosszabb albumokat.
Ez egy olyan kiskapu, amire egy Drake szintjén levő globális popsztárnak nem lenne feltétlenül szüksége.
A zenész ezen a ponton úgy működik, mint egy nagy kontentgyár, amit pusztán hideg üzleti érdekek motiválnak az alkotásban. Persze – a nagy gyárakhoz hasonlóan –, időnként belőle is kijön néha pár valóban jó tartalom. A God's Plan egy korty víznek érződik egy végtelen, és unalmasan generikus sivatagban. A Nice For Whattal pedig jól lovagolta meg a rövid életű bounce-hullámot.
De emlékszik-e vajon akárki a Viewsra, a Scorpionra, vagy a mixtape-jeire, EP-jeire az elmúlt évekből? Az új, hosszú várakozás után megjelent nagylemeze, a Certified Lover Boy-nak leginkább arra a kérdésre kellett volna választ adnia, hogy szükségünk van-e Drake-re még ezen a ponton. Az utóbbi években csak az éppen menő trendeken lovagolva volt többnyire– vagy inkább kevésbé – meggyőző.
Mi egyedit nyújt Drake, amit nem kapunk meg annyira jól, vagy éppen jobban mástól?
Az egészre rátett egy lapáttal a kiújjult Drake - Kanye West ellenségeskedés is (utóbbinak DONDA című albumáról készült kritikánk erre a linkre kattintva érhető el – a szerk.), aminek csúcspontja, hogy albumaik öt nap különbséggel jelentek meg. Így az összehasonlítások nemhogy elkerülhetetlenek, de a két előadó már-már könyörög is érte. Kanye lerakott az asztalra egy régi formáját idéző, megalomán, nem tökéletes, de közel zseniális személyes albumot, jelezve, hogy nem égett még ki.
Mit lépett erre a másik fél?
GettyImages
A nagy ellentétre többször is hivatkozik Drake a Certified Lover Boy-on, minden említéssel azonban gyakorlatilag elveszíti ezt a képzeletbeli meccset.
A művész egyik legrosszabb szokása, hogy dalaiban arról próbálja meggyőzni (leginkább saját magát), hogy bizonyos dolgok mennyire nem viselték meg, holott minden említéssel csak éppen ellenkezőjét erősíti meg. Ez a fura tagadás pedig teljesen komolytalanná tesz mindenféle válaszkísérletet.
Jó példa erre rögtön a nyitószám, a Champagne Poetry, amiben a rapper arról beszél, hogy mennyire nem hatják meg az eltitkolt gyermekéről beszélő emberek, miközben ez már legalább a második olyan album, ami körüljárja ezt a témát, ráadásul ugyanazzal az erőltetett és izzadtság szagú magabiztossággal, mely miatt kifejezetten kínossá válik a téma.
Mindenkinek jobb lenne, ha inkább elengedné végre tényleg a dolgot és nem csak beszélne róla folyamatosan.
A kiváló Masego hangmintával operáló szám egyébként az első reményfoszlányunk lehet a helyenként fájdalmasan kínos dalszöveg („It's the pretty boys versus the petty boys") ellenére, hogy ez végre nem csak egy halom generikus beat lesz egy félig éber Drake-kel, aki végig velünk együtt várja, hogy véget érjenek a számai. A Papi's Home szintén adhat némi reményt valamiféle irányra és konkrét elképzelésre.
De aztán jön a Girls Want Girls az év legrosszabb refrénjével.
A 34 éves Drake ugyanis elsüti minden Humor Henrik kedvenc kamaszviccét, miszerint ő is a lányokat szereti, tehát ő is leszbikus. Több okból kifolyólag is nagyon erős mélynpontja ez az albumnak: egyrészt a legtöbb, harmincas éveiben járó ember kinövi az ilyesfajta lábszagú humort, másrészt pedig ez a vicc már eleve teljesen elhasznált, tehát gyakorlatilag egyáltalán nem vicces.
A lemez pedig inndentől kezdve teljes lejtmenet.
Többnyire ugyanaz az iránytalan, egymásra hányt trackrakás, mint az utóbbi években minden tőle: középutas, a kortárs trendeknek megfelelő, de fantáziátlan beateken egy passzív Drake meg sem próbálja elrejteni, hogy ezen a ponton már nem is igazán próbálkozik.
Ráadásul ahogy általában, ezen a projektjén is a neves közreműködők jelentik az album nagyrészén a végtelennek tűnő középszerűségből a kiutat, némelyik dalt viszont ők se tudják megmenteni a kínosságtól, erre pedig tökéletes példa a Way 2 Sexy.
A puhafiúk pápájának válasza arra, hogy mi szükség van rá ezen a ponton leginkább az, hogy semmi.
Amikor a Certified Lover Boy legjobb pillanatai mind más előadókhoz kötődnek, mert mondjuk Kid Cudi, vagy Travis Scott képes néha a legunalmasabb dalokat is vállalhatóra menteni, amikor a Drake a saját jogán képtelen bármi izgalmasra, eredetire, vagy ezen a ponton szórakoztatóra, akkor lehetne bárki más a pozíciójában, aki érdemesebb rá. A DONDAnak leginkább csak hosszában próbál méltó ellenfele lenni.
Drake: Certified Lover Boy, 86 perc, 2/10
