A valaha élt legnagyobb magyar rendező, a hosszú snittek királya: a legtöbben ekképp emlékeznek Jancsó Miklósra, akit megkérdőjelezhetetlenül a magyar filmgyártás legnagyobbjai között tartunk számon. Fordulatokban, kalandokban gazdag élete során azonban számos kihívással és nehézséggel kellett szembenéznie, mindezek ellenére mindig megőrizte humorát és iróniával tekintett a világra. Születésének századik évfordulója alkalmából Jancsó Miklósra emlékezünk.


A fiatalkor, amelyet beárnyékolt a történelem

Jancsó Miklós Vácon született, 1921. szeptember 27-én. Erdélyi családból származott, édesanyja román nemzetiségű, míg édesapja székely volt. Utóbbi a monarchia ideje alatt az erdélyi kormánybiztos titkára volt, ezért az államszövetség feloszlása után, távollétében halálra ítélték, ami miatt nem térhetett vissza szülőföldjére. A családban elsősorban magyarul és németül beszéltek, Jancsó elmondása szerint soha nem tanult meg igazán románul, amit élete vége felé nagyon sajnált, de kiemelte, hogy mindig is magyarnak tartotta magát. Egy interjúban elmondta, hogy a többnemzetiségű család szolidaritásra és elfogadásra tanította, amelyek nagyban segítették őt mind az életben, mind a művészetében.

Annak ellenére, hogy vallásos neveltetést kapott, sőt a székesfehérvári Ciszterci Gimnázium tanulója volt, soha nem tartotta magát hívő embernek, de rajongott a Bibliáért, mivel rendkívül érdekesnek és szépnek találta a benne lévő történeteket.

Rettenetesen sajnálom, hogy nem vagyok hívő, mert így más nem marad az embernek, csak az irónia

– mondta.

Az ifjú Miklós humán beállítottságú gyerek volt, imádta a könyveket, a verseket és a népdalokat, rendszeresen előfordult a versmondóversenyeken és a cserkészek között is. Mivel a latin idézetek sokkal jobban vonzották, mint a számok világa egyértelmű volt számára, hogy nem a matematikusi hivatást kell választania. Középiskolai tanulmányainak befejezése után jogi egyetemre járt, ahol jogot és néprajzot tanult – először Pécsett, aztán Kolozsváron.

Ha a Horthyék alatt az ember nem tudta, hogy mi legyen, akkor jogász lett

– mesélte később erről az időszakról.

Jogi tanulmányait 1944-ben sikeresen befejezte, és még a kamarába is jelentkezett, de soha nem praktizált egy percet sem. A második világháború szele őt is megérintette: 1945 tavaszán szovjet hadifogságba került, egy leningrádi munkatáborban kellett dolgoznia. Tüdőbetegség miatt azonban 1945 novemberében hazaengedték, saját bevallása szerint egy helyi orvosnő segített neki, miután megsajnálta őt.

Megismerkedés a filmezéssel

A háború végeztével az akkor 25 éves Jancsó Miklós sikeresen felvételizett a budapesti Filmművészeti Főiskolára, ahol Máriássy Félix osztályába járt. Jancsó eredetileg színházi rendező akart lenni, semmit nem tudott a mozgóképekről, de Balázs Béla egy beszélgetés során kérlelte őt, hogy legyen filmes.

Nagyon kedves és meggyőző pali volt, de addig semmi közöm nem volt a filmekhez

– mondta Jancsó.

Miután 1951-ben rendezői diplomát szerzett, a híradó filmgyárában kezdett el dolgozni.

„Mindenki tudta, hogy amit csinálunk az propaganda. Hogy miért csináltuk? Egyrészről azért, mert mindenki a túlélésre játszott, másrészről pedig megtanultuk a mesterséget."

- mesélte később.

Ebben az időben első feleségével, Wowesznyi Katalinnal élt együtt, akitől két gyereke született, Jancsó Nyika és Jancsó Katalin.

A filmgyári időszaka alatt már dolgozott különböző filmötleteken, de mindig visszautasították.

Aztán a híradó és néhány kisfilm után, 37 évesen megrendezte első nagyjátékfilmjét, A harangok Rómába mentek címmel, melyet Somló Tamás fényképezett. Még ebben az évben elvált Wowesznyi Katalintól, és feleségül vette a később Kossuth-díjjal kitüntetett rendezőt és forgatókönyvírót, Mészáros Mártát. Az '50-es évek tartogatott számára még egy fordulatot: Jancsó 1959-ben ismerkedett meg Hernádi Gyula íróval, aki onnantól kezdve a legjobb barátja lett, és az elkövetkezendő több mint négy évtized alatt a rendező összes magyar filmjének ő lett a forgatókönyvírója.

Hernádi 2005-ös halálakor Jancsó ezt nyilatkozta róla az Origónak:

Igazi nagy barát volt. Persze, hogy nehéz nélküle. De hát ugye mi külön-külön is egymás szellemét őriztük mindig. A külföldi filmjeim egy részében Gyula nem volt benne, de akkor is lényegében mindent ugyanúgy csináltam. A Hernádi mindig azt mondta, hogy mi egypetéjű ikrek vagyunk. Tehát ugyanaz a gondolkodásmódunk volt mindig. Úgyhogy, ez ennyi.

Jancsó Miklós és Hernádi Gyula a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmben:

A siker évtizede

Jancsó Miklós számára a '60-as évek egy rendkívül fontos és eredményes időszak volt. Az ekkor készült filmjei a mai napig meghatározók a nemzetközi filmvilágban. Bevallása szerint éppen egy szerencsés periódusban kezdett el filmezni, mivel a Kádár-rendszer sokkal kevésbé kontrollálta őket, mint például a Fábry Zoltán nevével fémjelzett generációt. Ahogy ő fogalmazott, a hatalom valószínűleg „meg akarta tisztítani a véres kezét" – utalva ezzel az '56-os forradalom leverésére. Ebben az időben ugyan meg tudta fogalmazni a súlyos társadalmi problémákat a filmjeiben, ám ezeket egy sajátos „virágnyelven" lehetett csak közvetíteni.

Az első jelentős sikerét is ebben az évtizedben könyvelhette el, a Latinovits Zoltán főszereplésével készült Oldás és kötés című mozijára már a szakma is felfigyelt. Az 1965-ös Így jöttem volt azonban az első olyan alkotás, amely magában hordozza a rendező sajátos, összetéveszthetetlen stílusjegyeit: a hosszú snitteket, a megkomponált képeket és a nagy teret befogó vízszintes kameramozgásokat. A nemzetközi ismertséget az 1966-ban bemutatott Szegénylegények című filmje hozta meg neki, amely okán meghívást kapott a cannes-i filmfesztiválra is.

Sokak szerint ez volt az első olyan modern magyar film, amely nemzetközileg is meghatározóvá vált, a legendás amerikai rendező, Martin Scorsese például azt vallja, a Szegénylegényeké a filmtörténelem egyik legjobb befejezése.

A film kapcsán Jancsó később így nyilatkozott:

Az ember nem azért csinál filmet, hogy sikere legyen, hanem mert valamit el akar mondani. Persze annak idején a mondanivaló nagyon lényeges volt. El akartuk mondani, hogy valami szar van. Miután direktbe nem lehetett, áttételesen el kellett mondani, hogy milyen a világ itt. És ez rákényszerítette az embert arra, hogy kitaláljon ezt meg azt. Mindenki a Szegénylegényeket emlegeti. [...] azt nem tudtad volna megcsinálni, hogy egy koncentrációs táborban játszódik Kádárék alatt, '56 után. Eszedbe nem juthatott. Még azt sem mondhatnám, hogy ez ennyire bennünk volt, hogy igazából '56-ról szólt. De éreztük, hogy arról is szólt.

A '60-as években az előbb említett filmek mellett olyan legendás alkotásokat mutatott be, mint a Csillagosok, katonák; a Fényes szelek; a Csend és kiálltás vagy a Sirokkó.

A Csend és kiálltás című filmtől elkezdve Kende János váltotta Somló Tamást az operatőri székben, aki egészen a '90-es évekig dolgozott a rendezővel.

A Jancsó-Hernádi páros ebben az időszakban fejlesztette ki sajátos forgatókönyvírási metódusát. A történet főbb részei természetesen le voltak írva, de mindig a forgatáson alakult ki a végleges sztori. Többször is hangoztatták, hogy ők a kamerával írják a forgatókönyvet, és a filmkészítés számukra egy baráti beszélgetés. Jancsó elmondása szerint többször próbált úgy dolgozni, hogy tűpontosan meg volt írva minden, de egyszerűen ebben a formában nem tudott alkotni.

A filmjeiben a nagy puszták mellett rendszeresen szerepeltek meztelen nők is – utólag bevallotta, hogy ez egy promóciós húzás volt, Hernádival viccesen csak „parasztfogásnak" hívták. A másik védjegye a már említett sok statisztával operáló hosszú snittek voltak, amelyekre a rendező táncfiguraként hivatkozott, egyesek szerint ez az elem a művészi önkifejezés mellett arra volt hivatott, hogy az illetékes elvtársak ne tudják megvágni a jeleneteket.

Jancsó és Hernádi imádták heccelni a hatalmat: a Kádár-rendszer kulturális első emberének, Aczél Györgynek például emeletes tortát küldtek a születésnapjára.

A rendező az évtized végén elvált Mészáros Mártától és megismerkedett egy olasz újságírónővel, Giovanna Gagliardoval Budapesten. Jancsó szerint a nő az 1968-as cannes-i filmfesztiválon figyelt fel rá, a Csillagosok, katonák bemutatóján, és ezután felkereste őt a magyar fővárosban.

Az olasz meló

Jancsó a '70-es évek nagyrészét Olaszországban töltötte, legfőbbképp Giovanna miatt. Itt az akkori európai művészvilág krémjével barátkozott, olyan nagynevű emberekkel ismerkedett meg, mint Bernardo Bertolucci vagy a legendás olasz színésznő, Monica Vitti. Egy interjúban elmondta, hogy a későbbi olasz miniszterelnök, Bettino Craxi is többször csatlakozott hozzájuk, bár viccesen megjegyezte, hogy Craxi inkább a csinos lányok miatt vett részt a baráti találkozókon.

Itáliában sem hanyagolta a rendezést, több olasz filmje is megjelent ebben az időben, ilyen volt a Monica Vitti főszereplésével készült Pacifista, a Technika és rítus, a Róma visszaköveteli Cézárt, vagy a Magánbűnök, közerkölcsök. Attól függetlenül, hogy Rómában élt, rendszeresen hazalátogatott Magyarországra, ahol rendkívül sikeres filmeket rendezett. Az Égi bárány, a Szerelmem, Elektra vagy a Magyar Rapszódia mind hazai gyártású filmek voltak, de ebből az időszakból az 1972-es Még kér a nép című mozi lett a legsikeresebb: Jancsó megkapta érte a cannes-i fesztivál rendezői díját, '79-ben pedig életműdíjat kapott a rangos francia filmszemlén.

Míg a '60-as években Latinovits és Kozák András voltak Jancsó legfoglalkoztatottabb színészei, ebben az időben már Cserhalmi György töltötte be ezt a szerepet, aki később is többször dolgozott a rendezővel.

A '70-es évek végén hazaköltözött, mivel úgy érezte, nem tud igazán azonosulni az olasz miliővel és mint később elmondta, rájött, hogy Magyarországhoz tartozik.

A változatos ’80-as és ’90-es évek

Miután hazajött, más típusú filmekkel kezdett foglalkozni: inkább a jelent és annak problémáit boncolgatta. Ekkoriban készült például a Szörnyek évadja, a Jézus Krisztus Horoszkópja vagy a Kék Duna Keringő, emellett számos dokumentumfilmet rendezett – többek közt például az Omega együttesről.

A magánéletében is komoly változások következtek be, mivel 1981-ben feleségül vette Csákány Zsuzsa vágót, akivel haláláig együtt maradt. 1982-ben született meg fiuk, Dávid.

1990-ben váratlan fordulatot vett az élete: a világ egyik leghíresebb egyetemén, a Harvard filmes tanszékén munkát ajánlottak neki. Elmondása szerint ez egy rendkívül izgalmas időszak volt, ám kisebb konfliktusba keveredett a vezetőséggel, mivel nem volt hajlandó osztályzatokat adni a diákjainak.

Hogy jöjjek én ahhoz, hogy megítéljek egy kollégát?

-mondta el egy későbbi interjúban.

1992-ig tanított az amerikai egyetemen, az évtized második felében pedig egy teljesen más stílusirányzatban próbálta ki magát. Ekkor születtek meg a méltán híres Kapa-Pepe-filmek, amelyekben Mucsi Zoltán és Scherer Péter játszották a főszerepeket.

Scherer D. Tóth Kriszta Elviszlek Magammal című műsorában elmesélte, hogy Jancsó eredetileg nem őket akarta felkérni a szerepre, hanem Marcello Mastroianni-t, aki viszont súlyos betegsége miatt végül nem tudta vállalni a szerepet, de egy másik olasz legenda, Vittorio Gasman neve is felmerült azonban őt sem sikerült szerződtetni. A Mucsi-Scherer páros végül úgy került képbe, hogy Jancsó megnézte a duót a Szentivánéji álom című darabban és teljesen odavolt a két végtelenül szórakoztató színészért, akik között remek volt a kémia. Hernádival gyorsan át is írták a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten forgatókönyvét és végül a két esetlen bohóc karakterén keresztül groteszk, vicces, mégis kritikus módon mutatták be a rendszerváltás utáni Magyarországot. Az előbb említett film mellett további öt Kapa-Pepe-mozi készült, az Anyád! A szúnyogok, az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél, Kelj fel, komám, ne aludjál, A mohácsi vész és az Ede megevé ebédem.

Jancs\u00f3 Mikl\u00f3s

Wikipédia

Időskora

Jancsó Miklós élete utolsó tíz évében az Ede megevé ebédem mellett egy játékfilmet rendezett, az Oda az igazságot, emellett a Magyarország 2011 című szkeccsfilmben is közreműködött. Betegsége ellenére 90 éves korában is több interjút adott, amelyekben elmondta, hogy a fizikai nehézségeket leszámítva jól érzi magát és nem gondol az elmúlásra. Sok időt töltött felesége balatonarácsi nyaralójában, és rendszeresen hódolt két fő szenvedélyének: a filmeknek és a történelemnek. Az utóbbi gyermekkora óta rendkívül foglalkoztatta, Mészáros Márta szerint nincs még egy olyan ember, aki nála többet tudott volna a magyar történelemről. Igyekezett pozitívan látni a világot és amin csak tudott nevetett, mivel úgy gondolta, máshogy nem érdemes élni.

Élete végéig figyelemmel követte a társadalmi és politikai folyamatokat, amelyek miatt sokszor szót is emelt:

Ez egy nagyon huzatos ország, lényegében Mátyás király óta csak lefelé megyünk. A vezető réteg soha nem foglalkozott a szegényekkel.

-mondta.

A kétszeres Kossuth– és Balázs Béla-díjas Jancsó Miklós karrierje során összesen 30 nagyjátékfilmet rendezett, melyek közül ötöt (Szegénylegények; Még kér a nép; Szerelmem, Elektra; Magánbűnök, közerkölcsök; Magyar Rapszódia) jelöltek a cannes-i filmfesztivál nagydíjára. 2014. január 31-én hunyt el.

Jancs\u00f3 Mikl\u00f3s

Hamu és Gyémánt 2006/tél

Hatása a filmes világra

Magyarországon gyakran mondják, hogy a magyar világsztárok csak Hegyeshalomig világsztárok, Jancsó Miklós esetében viszont valódi nemzetközi ismertségről beszélhetünk. Számos díja mellett több világhírű rendező nevezte meg őt a példaképeként, a már említett Martin Scorsese például gyűjtötte a filmjeit. Bernardo Bertolucci pedig ezt nyilatkozta róla:

Mindig is elbűvölt a szépséghez fűződő viszonya, mely olyan különleges, hogy titkos fegyverévé tette.

Mundruczó Kornél szakmai etalonként hivatkozik rá, Tarr Béla szerint Jancsó Miklós volt a valaha élt legnagyobb magyar filmrendező.

A figyelmetekbe ajánljuk