Mintegy csekély öt évszázaddal a mű megalkotása után a festményt egy golyóálló üveg mögött őrzik a Louvre múzeumban, és naponta több ezer ember látogatja meg. Töretlenül. Éppen ezért bátran kijelenthetjük, hogy ez a világ leghíresebb műalkotása, és mégis, amikor a látogatóknak sikerül közelről megcsodálniuk, valószínűleg zavarba jönnek hétköznapiságától.
Persze ekkor nem Leonardo da Vinci zsenialitását vonjuk kétségbe, kinek megannyi remekművet köszönhetünk, csupán átcikázik az agyunkban néhány gondolat, hogy a Mona Lisa mitől olyan különleges, és mi ez az óriási felhajtás körülötte?
A titok a rejtélyességben lakozhat? Hiszen már számos elmélet próbálta meghatározni a műalkotás népszerűségének okát, a legmeggyőzőbb érvek szerint nincs egyetlen magyarázat sem. Vagy mégis?
A Mona Lisát már akkor is nagyra becsülték, amikor Leonardo még csak dolgozott rajta. Sőt, a polihisztor kortársai próbálták lemásolni az akkor újszerűnek számító háromnegyedes pózt. Giorgio Vasari építész és író később dicsérte Leonardo képességét, miszerint képes a tűpontos utánzásra. Hisz a Mona Lisa valóban egy nagyon realisztikus portré.
Az alany lágyan szoborszerű arca megmutatja, hogy Leonardo ügyesen kezelte a sfumato technikát, amely a fény és árnyék finom árnyalatait használja a formák modellezésére. A finoman megfestett fátyol, a finoman megmunkált fürtök és az összehajtogatott szövet gondos ábrázolása Leonardo tanulmányozott megfigyeléseiről és kifogyhatatlan türelméről árulkodik. És bár a 19. századig nem tartották titokzatosnak az ábrázolt nő nyugodt tekintetét és visszafogott mosolyát, a mai embereket viszont annál inkább lázban tartja az asszony kétértelmű arckifejezése.
Sfumato a reneszánsz festési módnak azt a technikáját jelöli, amely kerüli a lágy és éles részleteket, észrevétlenül vezet át a sötét árnyalatokból a világos árnyalatokba, vagy a világosból a sötétbe, azaz feloldja a kontúrokat, párás lágyságú festői előadást tesz lehetővé.
WikimediaSok tudós azonban rámutat arra, hogy a Mona Lisa kiváló minősége önmagában nem volt elég ahhoz, hogy a festmény híressé váljon. Elvégre sok jó festmény létezik. A műalkotás hírnevéhez feltehetőleg külső események is hozzájárultak.
Az, hogy a festmény otthona a Louvre, a világ egyik leglátogatottabb múzeuma, olyan szerencsés körülmény, amely akarva akaratlanul, de hozzájárult a mű rangjához. Ám mindezek előtt a festmény I. Ferenc francia király udvarában volt, majd a királyi gyűjtemény része lett. portré évszázadokon át a francia palotákban rejtőzött, amíg a forradalom a királyi gyűjteményt a nép tulajdonává nem tette.
Így Napóleon hálószobájából a 19. század fordulóján került a Louvre Múzeumba. S ahogy a Louvre népszerűsége nőtt, azzal párhuzamosan nőtt a festmény elismertsége is.
Az idő előrehaladtával pedig a portrén szereplő asszony kiléte is egyre érdekesebbé vált az emberek számára. Bár sok tudós úgy véli, hogy a festmény Lisa Gherardinit, Francesco del Giocondo firenzei kereskedő feleségét ábrázolja, nem maradtak fenn feljegyzések, így nem sikerült egyértelműen azonosítani a modellt.
A 19. század romantikus korszakában pedig szinte mindenki megőrült és különleges teóriákat, legendákat fundáltak ki a festményhez. Titokzatos csábítónak, különös lénynek, sőt Walter Pater angol író odáig ment, hogy vámpírnak nevezte a Mona Lisát.
Leonardo da Vinci zsenialitásáról szóló mítosz pedig még a 21. században is fennmaradt, ami szintén hozzájárult a mű népszerűségéhez.
Cikk a Mona Lisa elrablásáról
Igen, persze a legendák, a zsenialitás, a rajongás sokat hozzátettek mindehhez a folyamathoz, de ha még ez se lett volna elég az embereknek, a festmény 1911-es ellopása és az azt követő médiafelhajtás biztosan felkeltette az egész világ figyelmét.
A bűntény hírére az emberek özönleni kezdtek a Louvre-ba, hogy megnézzék az üres helyet, ahol egykor a festmény lógott, a múzeum festészeti igazgatója lemondott, az újságok tele voltak összeesküvés-elméletekkel, Pablo Picassót pedig gyanúsítottként le is tartóztatták.
A rablás után minden bizonnyal még híresebb lett, de az első világháború hamarosan a világ figyelmének nagy részét lekötötte. De Marcel Duchamp 1919-ben tett róla, hogy ez ne így legyen. A férfi szakállat és bajuszt rajzolt a hölgy arcára, és alulra a L.H.O.O.O.Q. betűszót (amely egy vulgáris francia kifejezést hivatott felidézni) írt. Ez a tiszteletlen cselekedet kisebb botrányt okozott, habár más ravasz művészek felismerték, hogy egy ilyen geggel felhívhatják magukra a figyelmet.
Évtizedekkel később más művészek is, különösen Andy Warhol, követték a példáját. Eltorzították, elcsúfították és játszadoztak a Mona Lisával. A karikaturisták és a reklámszakemberek még jobban eltúlozták a vonásait. Az évtizedek során pedig, ahogy a technológia fejlődött, a festményt végtelenül sokszorosították. Olykor manipulálták, olykor nem, így a a rejtélyes nő a világ egyik legismertebb arca lett, még azok számára is, akiket kevéssé érdekel a művészet.
