Hacsak nem magunkban iszogatunk, nem mulasztjuk el, hogy boros poharunkat összekoccintsuk a másikéval; ha pedig méltatni is szeretnénk, magunkhoz ragadjuk a szót és úgynevezett toastot mondunk. Vajon honnan erednek ezek a nemzetközileg is ismert szokások? Ennek jártunk utána.
A válaszért az ókorba kell visszautaznunk
Az ókori rómaiak borkészítési technológiája még nem volt olyan fejlett, mint amihez mi szoktunk hozzá, bort inni pedig muszáj volt, mert a víz sem volt egy életbiztosítás akkoriban... A bor keserűségét pirított kenyérrel tették élvezhetőbbé, a latin "tostus" szó magát a pirítás műveletét jelöli.
A pohárral való koccintás elterjedésének több lehetséges magyarázata is van: az egyik szerint a "csengés" kiválóan illik a pirítóssal gazdagított bor élményéhez. Ez eléggé belemagyarázás, igaz? Ennél talán egy fokkal közelebb járhat a valósághoz, hogy a régiek úgy vélték, a démonokat leginkább hangoskodással lehet elűzni, emiatt koccintottak. A legrealistább változat szerint pedig az ókor embere gyakran mérgezte meg felebarátját vagy ellenségét, így a koccintással egyértelműen mindkét fél kortyolt is a poharából, így valószínűsíthető volt, hogy egyik bor sem mérgezett.
