Kaland az élet, kaland a halál? – Vámos Miklós novellája

Vegyünk egy főhőst. Avagy inkább kettőt. Apát és fiát. Véletlenül pontosan tudjuk az időpontot, 1969. augusztus 19-én, koradélutántól egy teljes nap alatt zajlott, amiről beszámolunk, mi, az író, többes szám első személyben. Királyi többesként emlegetik, pedig legalább annyira írói többes. Mindegy, megfér e kettő a stílusok parlamentjében.

Az úgy volt, hogy a fiú (nevezzük Ferinek) tizenhárom évesen meghallott egy ritmikus számot. Balatonföldváron, a móló közelében. A huszadik század elején épült, akkor elegáns villából a szemellenzősen közösségelvű (illetve annak hirdetett) időszakban szakszervezeti üdülőt csináltak, kapkodó és szakértelmetlen átalakítással. A földszinten irodát és recepciót választottak le a tágas fogadóteremből. Ennek nyitott ablakain szűrődött ki az ütemes zene. Dehogy szűrődött, inkább ömlött, áradt, zuhogott. Erőteljes dobolás, fémes gitárakkordok, több szólamban összezengő hímhangok. Feri lefékezett. Mi ez, miez, MIEZ? Úgy érezte, a huszadik század szívverése rezgeti, sőt püföli a dobhártyáját.

She loves you yeah, yeah, yeah!

Ám a mi Ferink nem tudott angolul. Valamiképp anélkül is érteni vélte a szöveget. Hamar, hamar egy gitárt! – gondolta. Kérte az apától (nevezzük Ferencnek). Idősebb Feri viszont ezt akkor se teljesíthette volna, ha akarja. Magyarországon azokban az években gyakorlatilag nem árultak rendes gitárokat. A klasszikus zenészek mesterhangszereken játszottak, azokat igen drágán és lassan állították elő idősebb hegedűkészítők, például Dr. Artz, a vonós hangszerek avatott doktora. Az ár hallatán nemcsak az apa, hanem a fiú is legyintene.

Néha-néha fölbukkant egy-egy silány akusztikus gitár az állami hangszerboltokban (v. ö.: TRIÁL), ezeket ládagyári hangszereknek hívta a köznyelv, mert a szegedi ládagyár mellékfoglalkozásban csinálta őket. Voltak aztán a héthúros orosz gitárok, azokra aztán tényleg boruljon a feledés homálya.

Mindegy, Feri előbb-utóbb szert tett hangszerre, már ő szereltette bele a föltalálóval az úgynevezett Balog Béla féle pick up-ot, annak lakásán, valahol a fölső Váci utcában. A hangszedő angol nevét nálunk mindenki úgy ejtette: piköp. Túl sok a részlet, igen. Fontosabb, hogy Ferinek csakhamar zenekara is lett, háromtagú, emiatt utazott a mondott napon, az alkotmány, a kenyér és a fene tudja még minek az ünnepe elődélutánján Balatonvalahová. Ott volt a hatalmas KISZ-tábor, ahová meghívták őket, esti koncertre. A kor szabályainak megfelelően le kellett adniuk a számok szövegének gépelt szövegét a táborvezetőnek, elküldték postán. Ez mindig így ment. Az is, hogy az országot jelentő deszkákon azt játszottak, ami eszükbe jutott. Emiatt bizonyos helyekre többé nem kaptak meghívást.

Miután a kétórás zenélést lenyomták, s a gimnazista táborlakók kitáncolták magukat, a zenekar koraesti fürdőzést csapott. Amikor a strand bezárt, a táborban jutott nekik vacsora, a maradékból. Megették szépen. A teremben, amit éjszakai nyugovásra kijelöltek nekik, húsz nyikorgó vaságy volt, de csak hármat húztak föl nekik. Velük volt az egyik zenésztárs, Iván barátnője, viszont a dobos, aki autóval hozta le őket, hazament. Ők másnap, kiadós strandolás után szállnak majd vonatra. Olvasólámpák híján égve hagyták a plafonról lógó tíz neoncsövet, amíg el nem álmosodtak.

Feri számára a nála jóval idősebb Iván apapótléknak számított. Amit Iván állított vagy cáfolt, az lett Feri véleménye is, habozás vagy gondolkodás híján. Sok mindent tőle tanult, amit normális családokban az apa adott át a fiának, ha másként nem, példamutatással. Feri nem tudta megfogalmazni, ezt, csak érezte. Tűzforró szeretettel csüngött Ivánon. Ezúttal is közel húzódott hozzá, és finoman öklözgette a hátát. Iván váratlanul odafordult, lebirkózta. Csilingelőn nevettek mind a ketten. Feri látta, hogy Ági, a barátnő szemében valami meglepő fény gyúlt, mint a vadállatok vészjósló figyelme. Ezt azonban ő nem tudta értelmezni. (Még.) Iván lehengeredett róla, és rekedten így szólt: „Ha valaki látna bennünket, nem értené, hogy itt hever egy bomba nő, karnyújtásnyira, és a két férfi mégis egymást dögönyözi!”

Ezen aztán nevettek, mind a hárman. Feri már álmos volt, sebesen zuhant abba a mélységbe, ahol már nincsenek vetítések. Hosszú ideje ez volt az első este, hogy nem az apjára gondolt. Aki hónapok óta a Szövetség utcai kórházban remélt gyógyulást, avagy legalább enyhülést, a még a háborúban szerzett szívbaja kínozta, nehezülő légzéssel, vizesedő bokákkal, fájdalommá sűrűsödő szúrással a mellkasában és a bal karjában.

Délelőtt katlanná hevítette a napsütés a strandot, megszorult a levegő a jegenyesor és a parti bódésor között. Feriről szakadt a víz. Iván és Ági messzire beúsztak, olyannyira, hogy kintről már apró pontnak se látszottak. Remélem, nincs bajuk, gondolta Feri. Ő azért már indult volna haza. Akár ott is hagyhatta volna a párt, elvégre nincsenek összekötve… azaz… talán mégis. Mind türelmetlenebbül várt. Amazok nem kapkodták el a visszatérést, örültek egymásnak, ráértek.

Végre valahára kijöttek, lila ajakkal és körömmel. Feri gyorsan elbúcsúzott, szaladt a cókmókjával és a fekete viaszos vászontokba bújtatott gitárjával az állomás irányába. De hiába, a legközelebbi vonat csak ötven perc múlva indult a fővárosba, ráadásul az összes állomáson megállt. Mentesítő személy, bármit is jelentsen ez.

Pörgessük vissza az időt odáig, amíg Feri beszállt a dobos furgonjába, amelynek csomagterét betöltötte annak fölszerelése, így Iván és ő a hangszerét csak láb közé szorítva tarthatta. Ugyanekkor Ferenc, az apa szokatlanul könnyűnek érezte magát. Nem szúrt a szíve, nem fájt sem a karja, sem a bokája, a levegő is mintha akadálytalanul siklott volna a száján keresztül a tüdejébe. Mi a szent szar, hát én jobban vagyok! – dünnyögte. A bal oldali betegtárs bárgyún vigyorgott. Ferenc gyűjtötte az erőt, majd a vaságy végéhez erősített gézpántokba kapaszkodva fölegyenesedett, s kikászálódott a kórházi takaró alól. Fölállt. Erre már hetek óta nem volt képes. Apró, bizonytalan léptekkel megkerülte a fekhelyét. A betegtársak vastapssal ünnepelték. A zajra beszaladt a nővérke és az ügyeletes orvos. Mindannyian gratuláltak. Rázogatták a kezét, ütögették a hátát.

Elgyöngülve hanyatlott vissza. Jóvan, jóvan, úgy látszik mégse… mégis – gondolta. Csak azt sajnálta, hogy a fia ezt nem látta. Sebaj… lesz meglepetés, ha majd bejön.

És lett. Még a diadalmas körjárat napjának végén, késő este apa exitált. Körülbelül abban a másodpercben, amikor a fiú a balatoni hálóteremben álomba merült. Az álom a halál kistestvére, így tartják több nyelven. Megjegyzendő, hogy nemcsak az élet kaland, hanem a halál is. Mind a kettő lényegében utazás, valahonnan valahová. Eldönthetetlen, hogy melyik a fontosabb, a nehezebb, az izgalmasabb.

Ebben a históriában talán az a legmeghökkentőbb, hogy Feri, a fiú egészen a mai napig nem gondolt erre a szívfacsaró egybeesésre. Most azért, mert váratlanul Ivánról és Ágiról álmodott. Erotikus jelenetet. Kültagként ő is színre lépett. A fölidézhető képek foszlányosak és zavarosak. De előhívják a kérdést, hogy ő, Feri annakidején miért nem értette meg, hogy Iván arra célzott, menjen ki, hagyja őt magára Ágival, hogy csinálhassák. A fővárosban majdnem soha nem volt kéglijük, itt is, ott is szigorú szülők lestek rájuk.

Csakhogy hová mehetett volna abban az ismeretlen betonkolosszusban, ahol több száz kamasz és bakfis éjszakázott, külön körletben a fiúk és a lányok. Tulajdonképp érthetetlen, hogy a táborparancsnok őket viszont egy hálóban helyezte el, a kor zord prüdériájának dacára. Mi járhatott a fejében: Művészek, bohémek? Vajon mit szólt volna, ha Ivánék tényleg nekilátnak játszadozni egymással, nem túl halkan?

Hm… és ha netán… hármasban? Lehetséges, hogy Ági szemében a furcsa fény azt jelezte, őfelőle mehet? Most komolyan…?!

Ágit ő kifejezetten gyönyörűnek látta, de soha nem gondolt rá nőként. Idősebb nála, és ugye Iváné, szent és értinthetetlen. Feri hozzájuk képest kisfiú, még csupán botladozott az erotika erdejében, annak is legföljebb a peremén. Viszont… a valószínűség tartományába utalható-e, hogy Áginak tetszett? Á… illetve… senki nem tudja. Vagy aki tudhatja, az régen kikerült Feri köreiből, címét-számát sem ismeri. Különben se merne rákérdezni, ennyi év után. Akkoriban minálunk nem volt pornó, se film, se magazin, édespárosról talán még képzelegni se mertünk.

Most bezzeg minden és mindenki pucér, szabad csinálni bármit, zárt körben és nyilvánosan, lapokban, színpadon, filmen, egyedül, kettesben, hármasban. Satöbbi.

Azért mégiscsak disznóság, hogy amikor Feri végre összebilincseli az apja halálát e frivol emlékkel, az ő agymalma inkább az utóbbit őrli, lassan és alaposan. Szégyelld magad! – rivall arra az emberre, aki lett belőle mára.

Összpontosíts a gyászra. Az élet végére. Immár közel a te időd.

Utódaid mit fognak tenni majd azokban a napokban, órákban, pillanatokban? Hm. Talán éppen az volna a legjobb, ha szerelmeskednének.

Fő, hogy neked is, nekik is könnyen menjen.

Szurkoljunk.

Reménykedjünk.