Színház az egész világa: Rudolf Péterrel beszélgettünk
Fotó: Hamu és Gyémánt / Emmer László

Seress Zoltán és Rudolf Péter a Vígszínház tetején

Színház az egész világa: Rudolf Péterrel beszélgettünk

Nemecsek akkor álmodik, amikor már nagy a baj, Gatsby legnagyobb célja, hogy visszaszerezze a nőt, akibe halálosan szerelmes, Claire Zachanassian pedig arra vágyik, hogy valaki megölje az első szeretőjét. Álmok és vágyak mindenütt, hiszen az álmok nemcsak az éjszakáinkat határozzák meg, hanem a nappalainkat is. De vajon a műsorpolitikán túl, lehet-e valóra vált álom egy színházigazgatói pozíció? Innen indultunk Rudolf Péterrel.


A szöveg a Hamu és Gyémánt magazin téli lapszámában megjelent interjú részlete.

Vannak visszatérő álmaid? Színházasok vagy másmilyenek?

Ravasz kérdés. A vágyálmok és az agy által „önjáróan” szerkesztett történetek között nyilvánvalóan van átjárás. Olyan, mintha az egyik film – amely tudatosan szerkesztett – a társadalomban elfoglalt helyed forgatókönyve alapján készült volna, a másik pedig ennek egyfajta kontrollja. Cenzor. Ha ébredés után marad valami az álomból, az lehet egy üzenet az ösztöneidtől: mi is jó neked valójában. Én két visszatérő álmomra emlékszem – mindkettőt rég láttam. Az egyik szinte közhelyes: emelkedem egy lifttel, de a lift nem áll meg a ház legfelső emeleténél, hanem kitör a tetőn, zúg tovább.
Egyszerre ijesztő és csodálatos a helyzet kiszámíthatatlansága. Ha zuhan a lift – ez is egy változat –, akkor azon agyalok álmomban, hogy lehetséges-e épp abban a pillanatban helyből magasba ugranom, amikor becsapódna. Vagyis, hogy megúszhatom-e. A másik, mindig színes és egyszerű kép: lovagolok egy mezőn, hatalmas a fű, alig látok el fölötte, valahova tartok, hírt viszek, de nincs jelentősége, mert egyszerűen jó útközben. Adná magát néhány egyszerű levezetés, de óvakodnék az automatizmustól.

Álom vált valóra, amikor színházigazgató lettél? Vagy maga a Víg volt egy álom?

Úgy általában nem vágytam színházigazgató lenni. Az ezzel járó bürokratikus és humánpolitikai kérdések ijesztőek voltak számomra. A pozícióból fakadó erő sem izgatott, inkább azzal a gondolattal játszottam el, hogy egy kis közösséggel, egymásban bízó és hasonló morális alapon álló kollégákkal dolgozhatok, nagy-nagy szabadságban.
A Víghez való viszonyom egészen más: egy másik dimenzió – a kihívás, ami miatt eldobsz kapát-kaszát. Ráadásul ez a színház jelenti az ifjúságomat is, ami szentimentálisan hangzik, pedig szakmailag is fontos az, ahogy az ember elkezdte pályát: a lázat, dühöket, kérdéseket. Ha két érzést gondolattá szervezve tudok működni, tehát csapatot építeni egy ekkora épületben, és újrafogalmazni, hogy mi a feladata ma egy ilyen színháznak, akkor van értelme hordozni az ezzel járó felelősség súlyát. Akkor öröm tud lenni még az üzemmenet kontrollálása és átvilágítása is, ez, a művészettől látszólag nagyon távol lévő feladatsor. Ha mindez az este hétkor kezdődő lényeget szolgálja – akkor ez lehet egy álomszerű helyzet.

A felelősség súlya nem volt hatással az álmaidra? Olyan groteszk dolgok jutnak eszembe, hogy például a Vígszínház eddigi igazgatói mind ujjukat felemelve adnak neked tanácsokat, de teljesen ellenkezőeket.

A Víg összes eddigi igazgatójának a fényképe kint van a titkárság falán – ezzel jelzem a viszonyomat a múlthoz: a tiszteletemet. Érdemes foglalkozni a múlttal, mert bizonyos dolgok ismétlődnek, nem nehéz párhuzamokat találni a jelennel. Szóval ők a „munkatársaim”, nem fenyegető szellemek.
Wunderlich József mint Jay Gatsby, Waskovics Andrea mint Daisy Buchanan, Brasch Bence mint Tom Buchanan és Rudolf Péter Fotó: Hamu és Gyémánt / Emmer László

A Vígszínház igazgatói posztja fontos és új szerep az életedben. Ennek kapcsán kezdtem el gondolkodni azon, hogy hányféle szerepváltás van egy életben. Nem film- vagy szíházi szerepekre gondolok most, hanem a pozíciókra, a hierarchiában elfoglalt helyre.

Kisvárosban nőttem fel, pedagógus szülői háttérrel, és a genetikámban hordozott ambíciókkal. Minden rendű és rangú versenyen elindultam, és bár mindig győztem, állandóan rettegtem a vereségtől. Talán épp azért, mert annyira rettegtem tőle, nagyobb energiákat mozgósítottam, mint a többiek – így aztán folyton nyertem. Valami rejtélyes küldetéstudat volt bennem. Első tapasztalat tehát, hogy versenyző típus vagyok, aztán nem vettek fel elsőre a Színművészetire. Ez egy jókor jött pofon volt: kényszerű váltás, jogi kar, katonaság, újra felvételi – végül siker. Küldetéstudat és rettegés keveréke volt az életem. Az osztályban betöltött szerepem, majd a Vígszínházba kerülésem, az első filmek – főleg abban a korszakban, amikor egy magyar tévéfilm milliós nézettséget generált – szerencsés és erős kezdést jelentettek, jó pozícióban voltam.

Aztán rendezni kezdtem a Vígben, és veszélyesen elkényeztetett helyzetbe kerültem: túl kerek volt a világ, gyanúsan előre látható helyzetekkel. Ennél kíváncsibb természet voltam, így szabadúszó lettem.

A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című film után valahogy elfogytak a filmszerepek – aminek máig nem tudom az okát –, de aztán jött az Üvegtigris. Akkor Márta Pista felkért művészeti vezetőnek az Új Színházba, ami egy egészen új kihívás volt számomra. Visszanézve remek rendezők dolgoztak remek színészekkel a szakma teljes közönye mellett – ennek megfejtése nem fér ennek az interjúnak a keretei közé. Több okból sem éreztem jól magam ebben a helyzetben, így három év után felmondtam. Elég gyáván – inkább kiszivárogtam az intézmény életéből. Megint jött a szabadúszás, és mindig volt dolgom: egymás után jöttek a filmvígjátékok, de őszintén szólva fájt, hogy a piac – kis túlzással – csak a humoromra vevő. Szóval a szakmai hierarchiában betöltött szerepem hullámzó volt: hiányzik az életem egy szakaszából néhány nagy klasszikus szerep, és az indulásomhoz képest néhány drámai filmszerep. Ezért ért váratlanul és tett boldoggá Török Feri felkérése az 1945-re.

Szerintem az 1945 egy comeback a pályádon, azaz ezzel a filmszereppel új szerepet kaptál a magyar kultúrán belül – igaz, olyat, ami korábban is a tied volt.

Igen, de nem értem, miért kellett nekem comebackelnem. A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire A kategóriás fesztiválokon járt, aztán jöttek a tévés szereplések, végig dolgoztam az évek alatt, tehát a színészi életemben nem volt roggyanás. Része volt a forgatás az életemnek, még külföldi filmben is kaptam lehetőséget, a Perlascában. A skorpió után viszont nyolc évig nem filmeztem, és nem értem, miért. Rudolf Péter és Gyöngyösi Zoltán, mint Báptiszt (Szerelmek városa) Fotó: Hamu és Gyémánt / Emmer László

Érdekes nem is erre gondoltam, hanem arra, hogy a kétezres évek közepén megjelentek a vígjátékok, mondjuk az Egy szoknya, egy nadrág, és ezek beskatulyáztak téged. És talán közben felnőtt egy generáció, amely elkezdte összekötni a nevedet a vígjátékokkal. Ebből kellett a comeback: a szórakoztatóiparból.

Marton László, a mesterem mondta nekem, hogy ha elmegyek a Vígszínházból, akkor csak a komikus énemet fogják használni. Igaza volt. Nekem kellett szinten tartanom a másik felemet.
Azért tisztázzuk, hogy a szakmámban van némi sznobéria: a siker gyanús.

Nyilván az illető a „közönség uszályába került”. Mintha a műfajok egymással versenyeznének, és nem lehetne ugyanazt a kérdéskört többféle szempontból körbejárni. Ez ügyben nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy meghívtak a Corvinus Egyetemre a Sátántangó és az Üvegtigris összehasonlítására.

Rudolf Péter interjú a Hamu és Gyémánt magazinban!

Kíváncsi vagy a folytatásra? A teljes cikk a Hamu és Gyémánt aktuális lapszámában olvasható. A magazin megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.

Megjelent a Hamu és Gyémánt magazin téli száma!

Fotó: Hamu és Gyémánt / Tokaji Balázs

Szerző: Veiszer Alinda

A figyelmetekbe ajánljuk