A tavaly 80. születésnapját ünneplő művész elképesztő gyorsasággal lopta be magát a közönség szívébe, az azóta bejárt út pedig önmagáért beszél. Dalokról, pályatársakról, múltról és jövőről kérdeztük – ő pedig válaszolt.
Szöveg: László Pál
Itt az idő, hogy elgondolkodjunk azon, hogy milyen Földet hagyunk hátra Keith Richardsra. Merthogy az az ember még mindig színpadon áll, pedig mindent megtett, hogy idő előtt halott legyen. Tudtad, hogy két évvel fiatalabb nálad?
Azt hittem, ennyivel idősebb.
És hogy állsz a korotokkal?
Nagyon egyszerű: engem valahogy nem foglalkoztat. Le is kopogom. Egyszerűen a gimnazistakorom utolsó éveitől kezdve máig folyamatosan létezem mint zenész, egy pici műfaji kitérővel a Metro együttes utolsó és a saját első lemezem között – de ott aztán minden volt, vendéglátózás külföldön, meg sok egyéb. Egyébként azt a kérdést, hogy meddig akarom csinálni, már huszonéves koromban is feltették nekem, és azóta is azt gondolom, hogy amíg nekem van kedvem játszani, és a közönségnek is van kedve hozzám, addig csinálni fogom.
Én 48 vagyok, és kezdem érezni a fizikai korlátokat, te nem?
Én nem! Egyszerűen csak nyomom, nyomom – a jó értelemben. Élvezem, hogy még mindig csinálhatom. Rengeteg koncertünk van, és ez a fő hajtóerőm. Örömeim egyik legbiztosabb forrása, hogy játszom. Milyen jó, hogy sok évvel ezelőtt ezt a leülős megoldást választottam – amit az én korosztályomból most már sokan csinálnak, de néhány fiatalabbaknak is megtetszett. Nekem ez azért spontánul jött 1993-ban, amikor csináltunk egy unplugged koncertet.
Nem is egyet, ha jól emlékszem, vagy ötöt.
Igen, mert kicsi volt a hely, és lehetett belőle többet csinálni. Ezt felvette a tévé, és később is rengeteget játszották. Nekem ez lett az etalon.
Ez volt az első unplugged koncert Magyarországon, nem?
Annyira első volt, hogy ennek hatására az MTV más zenészekkel is akart készíteni hasonlót, és felkértek, hogy legyek egy ilyen sorozatnak a rendezője: a Pa-dö-dővel és az Eddával meg is születtek ezek a műsorok. A leülésről csak annyit, hogy ez a műfaj sajátja, a Clapton is ült, mindenki ült, hát én is ültem. Egyébként sem voltam soha egy ugrálós fajta.
62 éve vagy színpadon.
Honnan számolod?
Az 1960-as Zenith-fellépéstől. Van olyan korszak, amit kicsit jobban szeretsz vagy kevésbé?
A Metro végét például kevésbé, ez a pár év a bizonytalanság kora volt – de aztán megindult. És csak megjegyzem, hogy a 1977-ben kiadott első lemezről máig játszunk négyet-ötöt, amelyek úgynevezett kihagyhatatlan dalok lettek.
Teteje van a pályádnak?
Talán az első BS-koncertek környéke – a kilencvenes évek közepe. Egyébként azt a vigadóbeli unplugged koncertet átvittük a BS-be, amit szintén felvett a televízió. Aztán a tévé gazdasági külkapcsolatokkal foglalkozó osztályán valakinek eszébe jutott, hogy ki kellene ajánlani külföldre ezt a felvételt mint a „világ legnagyobb unplugged koncertjét”. Már egész jól haladtak a tárgyalások, amikor egyszer csak kiderült, hogy nem megy a dolog, mert a szponzori logók belelógnak a képbe, ez pedig odakint kizáró ok volt. Mondtam is a fő támogatóknak, hogy ők tehetnek arról, hogy nem lettem világsztár... Persze ez csak vicc volt, mert igazából az ő segítségük nélkül létre sem jöhetett volna ez a produkció. Szóval ezt az időszakot ki tudnám emelni.
Eszembe jutott a Taurus, ahol szintén mozogtál egy kicsit.
Igen, és a csapatból Radics Bélával voltam nagyon jóban.
Tűz és víz. Meglepő.
Nem annyira meglepő, mert a Taurus megalapítója és dobosa, Brunner Győző, a Metronak is dobosa volt korábban. Ő akkoriban összeveszett Som Lajossal, és elkezdett rádumálni, hogy szálljak be.
Ez az, amiről sokszor úgy írtak, hogy kitúrtad Som Lajost a Taurusból?
Hülyeség! Nem túrtam ki senkit sehonnan. Eleve képtelenségnek tartottam, hogy basszusgitározzak. Igazából semmi kedvem nem volt ehhez, aztán mégis elvállaltam. Természetesen nem volt olyan meghatározó szerepem, mint Som Lajosnak. Kaptam is hideget-meleget a közönségtől, akik a banda belső csatározásairól semmit sem tudtak, ők csak egyszerűen Somot akarták vissza. Amúgy Bélától tartottam a legjobban a bandából, és mégis vele dumáltam a legjobbakat.
Nem érezted, hogy kilógsz onnan?
De. De nem volt sok időm elmélkedni ezen a történeten. Sodródtam. Bizonytalan is voltam. Egyébként nem olyan régen valaki átküldött nekem néhány Taurus-felvételt, hogy hallgassam meg, és nem hittem el, hogy én basszusgitározom rajtuk. Rosszabbra számítottam. Így visszanézve nem volt egy rossz kalandja az életemnek.
Nagy tévedés nem volt, mert a Taurus a legjobb volt a maga műfajában.
Igen, éppen ezért nem is akarom én ezt kitörölni a múltamból, csak megjegyzem, hogy minden voltam, csak nem autentikus abban a szerepemben.
Radicsról tudjuk, hogy megfigyelték, bántották stb.
Engem soha senki nem keresett meg, soha nem kérdeztek róla. Pedig volt körülöttünk ügynök. Egyik volt kollégánk például sokat jelentett, de mint később kiderült, sosem olyat, amiből kárunk lett volna. Nem is értem, hogy miért tette. Valószínűleg azért, mert sokat járt külföldre vendéglátózni, és lecsaptak rá. Mi meg nem jártunk, és nem is voltunk elég megbízhatók.
A papírjaidat kikérted?
Nem. Nem is érdekel.
Hatvanas évek – Erdős Péter, Aczél György. Hogy tudtál ebben a közegben mozogni?
Erdőssel jó viszonyban voltam. De hát nem is csináltunk semmi olyasmit, ami zavarhatta volna – a legtöbben egyébként nem is adtak rá okot. Az Illés pécsi kukaborogatása okozhatott neki némi fejfájást Aczél miatt, de ennél durvább nemigen volt. Nagyon népszerűek voltunk: az Illés, Omega, Metro vitte a hátán az egész időszakot. Ezek a főemberek nem akartak tőlünk semmit igazán – néhány nótát kihúzogattak, de a Dusán is meg a Pici is egymás után írták a jobbnál jobb dalokat, volt utánpótlás…
Hamu és Gyémánt A Zoránnal készült teljes interjút keressétek a Hamu és Gyémánt téli lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.
