Alkotások a laborból: bioart, a művészet és a tudomány fúziója
A tudomány és a művészet két, egymással szemben álló világnak tűnik, eltérő célokkal és eszközökkel, amelyek között látszatra nincs átjárás. A bioművészet képviselői azonban e két terület határmezsgyéjén alkotnak olyan műveket, amelyek a biológia valóságából születnek, és az élő és élettelen kapcsolatáról mesélnek valami újat.
Laboratóriumi eszközökkel berendezett galéria, sejtelmes fények, színesen burjánzó sejtcsoportok, gyűjthetetlen műalkotások, amelyek sérülékenyek, mint maga az élet. Valami hasonlót várunk, mikor egy bioart-kiállításra tartunk, azonban a bio-képzőművészet ennél szélesebb területet ölel fel. Az alkotás alapja a folyamatosan változó élő anyag, így ez a művészeti ág megnyilvánulhat szövetkultúrával kialakított képekben, szobrokban vagy akár genetikai manipulációval új életformákat hozhat létre. Inkább folyamat, mint installáció, ezért instabil, kiszámíthatatlan, és a végeredmény mindig meglepetést okoz. Jellegéből fakadóan a mű élettartama véges, ezért a digitális megörökítés gyakran az alkotási folyamat része.
A bioart egyik alapvetése, hogy az élő anyag azért válik alkotóeszközzé, mert többé nem akarjuk teljesen uralni – inkább együtt dolgozni vele. „A biológiai »félkész« rendszerek, mint például a SCOBY (baktériumok és élesztő szimbiotikus keveréke), nem inert médiumok, hanem önszerveződő, reagáló, élő struktúrák – mondja Újházi Adrienn vizuális művész. – Ezek az anyagok elmozdítják a művészt a teljes kontroll pozíciójából egyfajta gondozó-kooperátor szerepbe. A mű így nem statikus tárgy, hanem időben kibontakozó folyamat, amely a bizonytalanságot és a változást hozza az alkotásba.”
Az első ismertebb biológiailag modulált műtárgyakat az 1980-as években Joe Davis hozta létre, Dan Boyd genetikussal együttműködve. Egyik ikonikus műve ebből a korszakból a Microvenus, amelyben egy ősi, rúnához hasonló női szimbólumot kódolt DNS-szekvenciákba, és beillesztette őket egy E. coli baktérium genomjába. 2000-ben aztán több „alkotás” is felborzolta az állatbarát műkedvelők kedélyeit. Eduardo Kac Bunny című projektjének középpontjában például Alba, a génkezelt nyúl állt, amelynek DNS-ébe egy medúza génjét ültették, így bizonyos megvilágításban fluoreszkáló zöld fényt bocsátott ki. Marta de Menezes „Nature?” című művében genetikailag módosította élő pillangók szárnyait, hogy olyan mintákat hozzon létre, amelyek a természetben előtte soha nem léteztek. Ebben az időben fordult elő először, hogy egy élőlényt genetikai manipulációval tudatosan műalkotássá alakítottak, és a performanszok komoly vitákat váltottak ki.
Stelarc ausztrál performanszművész a test és a gép fúzióját vitte a végletekig, aki az Ear on Arm (2007) című alkotásában egy szövetmérnöki technikával növesztett humanoid fület operáltatott a bal karjába. A bioművészetek a provokatív témák, a furcsa megjelenés és a disztópikus, sci-fibe hajló gondolatiság miatt néha idegenkedést keltenek, Újházi Adrienn szerint részben félreértésből, részben természetes a reakcióként:
Blaumann Edit, a MOME doktori várományosa és a Budapesti Metropolitan Egyetem oktatója hangsúlyozza, hogy míg a bioart elsősorban biotechnológiai témákhoz kapcsolódik, és zavarba ejtő kérdéseket tesz fel, addig a biodizájn végső célja az alkalmazhatóság. „A téma egyrészt azért aktuális, mert az emberiségre nyomásként nehezedik, hogy az ipari folyamatainkat fenntarthatóbbá tegyük, és a természetes anyagok ehhez kézenfekvőek. Másrészt most ért el a technológiai fejlődés odáig, hogy eddig elképzelhetetlen dolgok válnak megvalósíthatóvá, és ki kell találnunk, mihez kezdhetünk velük.”
Szöveg: Lengyel Csilla
A teljes cikket, benne további érdekességekkel keressétek a Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszámában, amely elérhető a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető, előfizethető közvetlenül a kiadónál.