Már a világjárvány előtt megállapították, hogy a krónikus magányosságág számos országban gyakori, mégis figyelmen kívül hagyott népbetegség volt.
Az iparosodott világban végzett korábbi tanulmányok szerint a magányosság egyre növekszik, de a kérdésre vonatkozó történelmi adatok nélkül nehéz megmondani, hogy a mai számok hogyan viszonyulnak az időbeli vagy földrajzi régiók közötti összehasonlításhoz.
Emiatt a Sydney-i Egyetem munkatársai felülvizsgálták a témában eddig megjelent tanulmányokat.
Általánosan elterjedt nézet, hogy 12-ből körülbelül 1 ember tapasztalja a magányosságot olyan szinten, amely már komoly egészségügyi problémákhoz vezethet. Azonban ezeknek az adatoknak forrása nem egyértelmű, és a kutatók soha nem állapították meg, hogy a magányosság globális szinten mennyire elterjedt
– mondta Melody Ding epidemiológus a Sydney-i Egyetemről.
Ding és kollégái ezért összegyűjtöttek 57 tanulmányt a magányosságról, amelyek 113 országról vagy régióról készült 2000 és 2019 között. A szerzők remélik, hogy az eredményeket a járvány előtti alapként tudják majd használni, hogy a jövőben nyomon követhessék a globális magányossági rátákat.
Mivel a magány összefügg a mentális, érzelmi és fizikai jólléttel, az eredmények segíthetnek feltárni a közegészségügyben felmerülő problémákat, amelyekkel a jövőben muszáj lesz foglalkozni.
A globális magányosságra vonatkozó becslések leginkább a serdülőknél álltak rendelkezésre, sajnos a felnőttek esetében csak az európai régióra vonatkozóan volt elegendő adat a metaanalízishez.
Hiányos adatok, sötétben tapogatózás
Ezekből kiderült, hogy az észak-európai nemzeteknél volt a legalacsonyabb a magányosság aránya: a fiatal felnőtteknek mindössze 2,9 százaléka, a középkorú felnőtteknek pedig 2,7 százaléka érezte magányosnak magát. Az idősebb, 60 év feletti felnőttek magasabb, 5,3 százalékos arányban tapasztalták a magányosságot.
A kelet-európai országokban viszont magányosabbak, mint bárhol máshol Európában. A kelet-európai fiatal felnőttek 7,5 százalékos arányban, míg a középkorúak 9,6 százalékos arányban számoltak be magányérzetről. Az itt élő idősebb felnőttek voltak a legmagányosabbak, 21,3 százalékos arányuk aggasztóan magas.
Az adatokból nem derül ki, hogy Kelet-Európában miért magányosabb a lakosság, de az áttekintésben szereplő egyik tanulmány szerint a hatás a rosszabb egészségügyi eredményeknek, az egészségügyi szolgáltatásoknak és a társadalmi támogatás hiányának tudható be.
Ebben lehet valami, hiszen a klasszikus jólléti intézkedésekben általában az észak-európai országok jeleskednek.
Ahogy fentebb írtuk, Európán kívül viszont hiányos adatokkal találkoztak a kutatók, így lényegében fogalmunk sincs, hogy ezek a számok hogyan viszonyulnak az elmúlt évtizedekhez. Pedig a kutatók szerint a koronavírus okozta társadalmi elszigetelődés miatt rendkívül fontos lenne egy ilyen adatbázis.
Az Egyesült Államok népszámlálási adatai szerint ma több fiatal és középkorú ember él egyedül, mint a korábbi években. Az európai áttekintés szerint azonban úgy tűnik, hogy az idősebb, 60 év feletti felnőttek azok, akiket leginkább sújt a súlyos magányosság érzése a korábbi adatokhoz képest.
A jelentős adathiányok miatt végül a kutatók nem találtak egy általános és globális problémát, amely minden életkorban hatással lehet a mentális és fizikai egészségre. Mint írják,
a társadalmi elszigeteltség és a magány valóban összefüggésbe hozható a korai halálozás kockázatának növekedésével, a cigarettázáséval egyenértékű mértékben. Mégsem világos, hogy milyen mechanizmus mozgatja ezt a végzetes összefüggést.
