A 19. század 6 legfurcsább szokása: így éltek a viktoriánus korban
A viktoriánus korszak (1837–1901) a technológiai fejlődés és a társadalmi átalakulások időszaka volt, de a hétköznapi élet tele volt olyan gyakorlatokkal, amelyek mai szemmel kifejezetten bizarrnak, sőt sokszor rémisztőnek hatnak. A halálhoz való viszony, a test ábrázolása, az orvoslás vagy épp a szépségideál olyan szokásokat teremtettek, melyek mára teljesen elképzelhetetlenek.
A fényképezés a 19. században luxusnak számított, ezért sok családban soha nem készült fotó a gyermekekről vagy a rokonokról. Gyakran akkor adódott először lehetőség arra, hogy megörökítsenek valakit, amikor már meghalt. A testet ilyenkor megtisztították, felöltöztették, és olyan pózba állították, amely természetesnek hatott – mintha csak aludna, olvasna vagy a szerettei között ülne. A fotósok speciális állványokat használtak, hogy a test mozdulatlan maradjon. A képeket sokszor bekeretezve, a nappaliban helyezték el, a gyász folyamatának részeként.
A korszak szépségideálja a rendkívül világos, áttetsző bőrt részesítette előnyben, amely a kifinomultság és a társadalmi rang jele volt. A nők ezért olyan készítményeket használtak, amelyek arzént, higanyt vagy más mérgező anyagokat tartalmaztak. Léteztek tabletták, bőrfehérítő krémek és fürdőszerek is. Hosszú távon azonban ezek komoly egészségkárosodást okoztak: hajhullást, bőrgyulladást, idegrendszeri problémákat vagy akár halált is.
A női divat része volt a szorosra húzott fűző, amely a homokóra alkatot hivatott megteremteni. A légzés és a keringés akadályozása miatt azonban sok nő rendszeresen elájult. A tehetősebb házakban ezért külön helyiséget alakítottak ki erre a célra: félhomályos, csendes szobát, ahol döntött háttámlájú kanapé várta a rosszullétre számító hölgyeket. A jelenség akkoriban nem egészségügyi figyelmeztetés volt, hanem a nőiesség társadalmilag elfogadott jele.
A karcsú sziluett a viktoriánus korban fontos elvárás volt, és ehhez sokan szélsőséges eszközökhöz nyúltak. Elterjedtek a különböző hashajtók, „karcsúsító cseppek” és gyors fogyást ígérő készítmények, amelyek gyakran mérgező anyagokat – köztük arzént – tartalmaztak. A mellékhatások súlyosak voltak, mégis rengetegen próbálták szabályozni a testsúlyukat ilyen módszerekkel, mert a kor divatja mindent felülírt.
A 19. század orvostudománya gyakran a testnedvek „egyensúlyán” alapuló elméletekhez kötődött, ezért a piócahasználat meghatározó kezelési módszerré vált. Megfázástól kezdve bőrproblémákon át magas vérnyomásig szinte mindenre ez volt a javasolt terápia. A kereslet óriási volt: működtek piócatenyészetek, és évente több millió példányt használtak fel Európa-szerte. A módszer úgy épült be a viktoriánus gyógyászatba, mint egy univerzális csodaszer.
A viktoriánus Anglia gyermekmunka-történetének egyik legmegrázóbb fejezete a kéményseprő „tanoncok” sorsa. Gyakran alig ötéves, árva vagy szegény családokból származó kisfiúkat küldtek fel tisztítatlan, koromtól fekete, szűk kéményekbe. A munka rendkívül veszélyes volt: sok gyerek megsérült, leesett vagy súlyos betegségeket kapott a folyamatos korom- és füstbelégzéstől. A gyakorlatot csak a század végére sikerült visszaszorítani jogszabályi korlátozásokkal.
(Forrás: IN)
Olvasd el ezt is!