8 kiváló vígjáték 2025-ből, ha a szilveszteri buli helyett inkább otthon filmeznél

A legendás paródiasorozat 2025-ben kapott új életet, méghozzá úgy, hogy nem próbálta meg lemásolni az eredetit, inkább friss alapokra helyezte azt. A főszerepet Liam Neeson alakítja, aki meglepően jól érzi magát a teljesen abszurd rendőri világban, miközben a film következetesen épít a szóviccekre, vizuális poénokra és a klasszikus, faék egyszerűségű humorra. A történet szándékosan együgyű, a hangsúly sokkal inkább a jeleneteken és a tempón van, valamint azon, hogy a film nem fél vállalni: ez bizony paródia, annak minden következményével együtt.

Yorgos Lanthimos filmje nem a hagyományos értelemben vett vígjáték, mégis az év egyik legmarkánsabb fekete komédiája lett. Emma Stone és Jesse Plemons főszereplésével egy abszurd összeesküvés-történetet mesél el, amelyben a humor a helyzetek kényelmetlenségéből és a szereplők teljesen komolyan vett őrületéből fakad. A film alapja egy koreai sci-fi újraértelmezése, de Lanthimos stílusában ez inkább groteszk társadalmi szatíra, mint klasszikus történetvezetés.

Aziz Ansari rendezőként és főszereplőként is visszatért, a film egyik legnagyobb dobása pedig Keanu Reeves, aki egy kissé esetlen angyalt alakít. A történet egy egyszerű alaphelyzetből indul: mi történik akkor, ha egy természetfeletti lény túl komolyan veszi azt, hogy segíteni akar az embereken. A film nem akarja megváltani a világot, inkább karakterekre és párbeszédekre épít, és abból hozza ki a legtöbbet. A humor visszafogott, helyzetkomikumra épül, és jól áll neki az a fajta melankolikus könnyedség, amit Ansari korábbi munkáiból is ismerni lehet.

Richard Osman népszerű regényéből készült adaptáció, amelyben nyugdíjasok egy csoportja hobbiból régi és új bűnügyeket próbál felgöngyölíteni. A film ereje elsősorban a szereplőgárdában rejlik: Helen Mirren, Pierce Brosnan, Ben Kingsley és Celia Imrie látható a főbb szerepekben. A történet krimi, de a hangsúly a karaktereken és a finom humoron van. Nem gyors, nem harsány, inkább kényelmes tempóban mesél, miközben pontosan tudja, hogyan lehet az idősebb generációt nem karikatúraként, hanem élő figurákként ábrázolni.

Stephen King egyik rövidebb történetének adaptációja, Osgood Perkins rendezésében. Bár alapvetően horror, a film sötét humora miatt simán helye van egy vígjátékokat is felvonultató év végi listán. A történet középpontjában egy baljós játékmajom áll, amelynek felbukkanását mindig tragédia követi, a film azonban tudatosan játszik rá az abszurdra és az ismétlődés groteszk jellegére. A humor nem oldja fel a feszültséget, inkább még furcsábbá teszi az egészet, ami kifejezetten működik ebben a formában.

A romantikus vígjáték-sorozat új fejezete évekkel később tér vissza Bridget életéhez. Renée Zellweger ismét főszerepben, egy olyan élethelyzetben, amely már nem a klasszikus párkeresésről, hanem az újrakezdésről szól. A film egyensúlyoz a megszokott brit humor és a komolyabb témák között, miközben nem felejti el, miért szerették meg a karaktert eredetileg. Nem forradalmi, viszont következetes, és pontosan tudja, mire kíváncsi a közönsége.

A Tőrbe csalva-sorozat harmadik darabja ismét Daniel Craig detektívjére épít, Rian Johnson rendezésében. A film ezúttal sötétebb tónusú, de a humor továbbra is a történet szerves része marad. A cselekmény egy újabb zárt közösségben játszódó bűntény köré épül, miközben a film folyamatosan reflektál saját műfajára, nem félve attól, hogy saját magából is viccet csinál. A poénok nem öncélúak, hanem a nyomozás logikájából és a szereplők közötti feszültségből fakadnak.

Az év egyik legőrültebb akció-vígjátéka egy olyan főhőst állít középpontba, aki képtelen fájdalmat érezni. Amikor elrabolják a nőt, akibe szerelmes, ez a különös „képesség” válik az egyetlen esélyévé. A film tudatosan épít a fizikai humorra és az eltúlzott erőszak karikatúraszerű bemutatására, miközben végig megmarad könnyednek. Nem akar mélyebb üzenetet közvetíteni, azt viszont pontosan érzi, meddig lehet elmenni anélkül, hogy önismétlővé válna.