A Titanic története általában a hajó 1912 áprilisában bekövetkezett süllyedésével, a túlélők megmentésével, az azt követő botrányokkal és az óceánjárókon később végrehajtott biztonsági fejlesztésekkel ér véget. De mi a helyzet a halottaival? A több mint 1500 áldozat többsége az Atlanti-óceán északi részén veszett oda. A négy mentőhajó legénysége azonban mindössze 337 holttestet húzott ki a vízből.
Egyes Titanic-szakértők szerint a hajótörés éjszakáján egy erős vihar 50 mérföldes területen szórta szét a mentőmellényt viselő utasokat, így valószínű, hogy a holttestek szétszóródtak a tengerfenéken. Nyilvánvalóan rengetegen örökre eltűntek, de akadnak olyanok is, akiket bár megtaláltak, visszaengedtek a vízbe.
A holttestek azonosítása és kezelése szorosan kapcsolódott a befolyásossághoz. Minden megtalált halottat megszámoztak a nyilvántartás számára, de egyes holtestek sokkal többet értek, mint mások. Röviden és tömören ez annyit jelentett, hogy a harmadosztályú jegyekkel rendelkezőket sokkal nagyobb valószínűséggel engedték vissza a vízbe.
Az osztálykülönbség a halálon túl is releváns volt.
Gondoljunk csak bele az utaztatásba. A harmadosztályt konkrétan a fedélzet alá zárták, míg az első osztály utasainak sokkal jobb túlélési esélyei voltak (legyen szó bármilyen balesetről). Az ilyen megkülönböztetéseket pedig a társadalom természetes részének tekintették. Nem volt kérdés, ki hova tartozik.
Így a megtalált holttestek körülbelül egyharmadát, mintegy 114-et, visszaengedték abba a vízbe, amelyből nagynehezen kihúzták őket.
Az életbiztosítás viszonylag új eszméje pénzbeli értéket tulajdonított (bizonyos) testeknek. A tehetősebb utasok szinte biztosan rendelkeztek olyan biztosítással, amely fizetett volna a temetésükért vagy hamvasztásukért. A kevésbé jómódúakról ezt azonban nem lehetet elmondani. A hullák közötti szanálás tehát ennyire bagatell módon működött.
De a pénz mellett volt még egy fontos kritérium: a testeknek könnyen azonosíthatónak kellett lenniük.
Az első- és másodosztályú utasokat bebalzsamozták, miután azonosították őket. Az első osztályú holttestek fakoporsót kaptak; a másodosztályú testeket vászonba csomagolták és külön tárolták. A harmadosztály és a legénység tagjainak holttestét – akiknek volt „szerencséjük" és nem dobták őket vissza– nem balzsamozták be, hanem egyszerűen vászonba csomagolták, és a fedélzeten tárolták, hogy a tengeren, csoportos szertartás keretei között temessék el őket.
