A park melletti, napfényes lakásában fogadott minket Fitos Veronika, aki immár több mint 5 éve lépett ki a különböző függőségek mókuskerekéből. Korábban egy bántalmazó párkapcsolatban élt és súlyos gyógyszer- és drogfüggőségből kellett felépülnie, miközben fokozatosan felismerte, hogy a másokhoz való túlzott alkalmazkodás már gyerekkora óta meghatározza a kapcsolatait. Ma diplomás tapasztalati szakértőként dolgozik, emellett a Pécsi Tudományegyetemen szociális munkát tanul. Saját történetéről fájdalmasan nyíltan beszél, hogy megmutassa a hasonló helyzetben lévőknek: van kiút.
Azt mondtad, a társfüggőség már gyerekkorodban jelen volt az életedben, sokáig mégsem ismerted ezt fel. Hol húzódik a határ a természetes alkalmazkodás és az önfeladás között?
Ott, ahol az ember már a hangulatát, a döntéseit és az értékrendjét is egy hozzá közel álló emberhez igazítja, miközben a saját igényei és határai háttérbe szorulnak. Erre szoktam használni a kissé nyers „szeretetkoldus” kifejezést. Amikor valaki annyira vágyik a szeretetre és a megerősítésre, hogy gyakorlatilag elveszíti önmagát. Ez a működés családi és baráti kapcsolatokban is megjelenhet.
De attól, hogy valaki folyton mások kedvében jár vagy nehezen mond nemet, nem feltétlenül válik társfüggővé.
Így van. A kodependenciára jellemző működések önmagukban még nem jelentik azt, hogy valaki érintett. Ha valaki úgy érzi, hogy időről időre hasonló problémák ismétlődnek a kapcsolataiban, érdemes segítséget kérnie ahelyett, hogy néhány internetes leírás alapján rögtön beskatulyázná magát.
A te életedben a szerfüggőség és a társfüggőség is jelen volt. Miben különbözik a kettő?
Az egyik legnagyobb különbség, hogy a társfüggőséget sokkal nehezebb felismerni. Ha valaki alkoholt iszik vagy drogot használ, pontosan tudja, mikor nyúlt a szerhez, és azt is, amikor visszaesett. Az emberi kapcsolataiban viszont sokszor észre sem veszi, hogy újra a régi mintái szerint működik. A helyzet még összetettebb lehet, ha valakinél a szerhasználat elhagyása után erősödnek fel a társfüggő viselkedésformák. A keletkező űrt mások állandó közelségével és megerősítésével próbálhatja betölteni, amiből fokozatosan érzelmi függés alakulhat ki. Nálam mindkettő jelen volt, és máig nem tudom eldönteni, melyik alakult ki előbb.
Ha már a felismerés nehézségénél tartunk: az interjúra készülve meglepett, hogy a kodependenciát nem ismerik el önálló pszichiátriai kórképként.
Valóban nem, miközben rengetegen szenvednek tőle anélkül, hogy felismernék a problémát. Nagyobb szakmai figyelmet érdemelne, de bizakodó vagyok, mert amióta a felépülésemen dolgozom, egyre több kutatás jelenik meg róla. A szakdolgozatomat is erről szeretném írni.
Mikor jöttél rá, hogy társfüggő vagy?
Korábban többször megkaptam, hogy társfüggő vagyok, de fogalmam sem volt, mit jelent. A rehabilitáción aztán részt vettem egy csoportfoglalkozáson, ahol a kodependenciáról tartottak előadást. Ott egyszer csak összeállt bennem a kép. Felismertem, hogy a kapcsolataimban újra és újra ugyanazok a gyerekkoromból hozott minták jelentek meg.
És mi vezethet oda, hogy egy gyerek már egészen korán megtanulja háttérbe szorítani a saját igényeit?
Ha például az egyik szülő kiszámíthatatlan, a gyerek megtanulja folyamatosan figyelni az ő hangulatát, hogy felmérje, mire számíthat. Az is előfordulhat, hogy felcserélődnek a szerepek, és olyan felelősség hárul rá, amit valójában a felnőtteknek kellene viselniük. De az is sokat számít, hogyan reagálnak az érzéseire az otthoni környezetben.
Milyen hatással lehet mindez a felnőttkori kapcsolataira?
A gyerekkorból ismerős helyzetek később is biztonságosnak tűnhetnek, még akkor is, ha valójában rossz bennük lenni. Így szinte észrevétlenül újra alkalmazkodni kezdünk, és egyre kevésbé merünk kiállni magunkért. Ettől még nem feltétlenül bántalmazó a kapcsolat, de a tapasztalatom szerint sokan visszaélnek ezzel a bizonytalansággal. Engem is a bűntudatkeltéssel lehetett a legkönnyebben manipulálni. Ha valaki nagy nehezen nemet mond, de a párja ezért önzőnek nevezi, könnyen lehet, hogy legközelebb inkább meg sem próbálja. Ha pedig a másik fél rendszeresen hibáztatással, megalázással vagy megfélemlítéssel próbálja irányítani, az már lelki bántalmazás.
Ha valaki már érzi, hogy rossz neki egy kapcsolatban, mi tartja mégis benne?
Az ismeretlentől való félelem sokszor fogva tartja az embert. Hiába érzi, hogy felemészti a kapcsolat, még nagyobb szorongást okozhat a félelem attól, hogy mi vár rá, ha kilép; különösen, ha anyagilag kiszolgáltatott. És ott van a megmentő szerep is. Azt gondolja, hogy „majd én megmentem, majd miattam megváltozik”. Ebbe a reménybe nagyon könnyű kapaszkodni, pedig egy másik ember viselkedését nem tudjuk irányítani.
Külső szemlélőként könnyű azt tanácsolni ilyenkor, hogy egyszerűen lépjen ki a kapcsolatból. De hogyan tudunk valóban segíteni?
Elsősorban azzal, hogy nem ítélkezünk. Tőlem is megkérdezték már, miért nem hagytam ott a bántalmazó páromat. Csakhogy az áldozathibáztatás semmit nem segít. Sokkal fontosabb, hogy az érintett tudja, van kihez fordulnia, és számíthat a környezetére. Ehhez türelem is kell. A hozzátartozók hiába látják, milyen lépés segíthetne, nem dönthetnek helyette, és nem sürgethetik. Addig nem, amíg ő maga készen nem áll a változásra. Ugyanakkor vannak helyzetek, amikor a család és a barátok támogatása már nem elegendő. Ilyenkor szakember segítségére, veszély esetén pedig akár a hatóságok bevonására is szükség lehet.
Mit tanácsolsz annak, aki felismeri, hogy a kapcsolataiban folyton háttérbe szorítja a saját igényeit?
Azt, hogy apró, hétköznapi döntésekkel kezdje gyakorolni a határhúzást. Ha például csörög a telefonja, nem kell azonnal felvennie. Nyugodtan visszahívhatja az illetőt egy óra múlva, és ettől még nem történik semmi baj. Apróságnak tűnik, de ezekkel a mikrodöntésekkel elkezdheti megtapasztalni, hogy a saját idejéről ő dönt, és nem kell minden helyzetben másokhoz igazodnia.
Ma már könnyen mondasz nemet?
Igen, sőt szinte zsigerből jön. Néha még magamon is elmosolyodom, ha eszembe jut, honnan indultam. Régen én voltam a nagy bólogató, aki mindenre azt mondta, hogy „igen, persze”. De ahhoz, hogy idáig eljussak, több mint öt év kemény munka és tanulás kellett. A felépülés baromi nehéz, főleg az elején. Amikor kiszálltam a szerhasználatból és a bántalmazó kapcsolatomból, többmilliós hiteltartozásom volt, miközben nem maradt semmim és senkim. Azóta újra felépítettem az életemet. Van munkám, saját márkám, lakást tartok fenn, egészséges kapcsolataim vannak, és ma már egyedül is jól érzem magam.
Nemet mondani már megtanultál. Mi kellett még ahhoz, hogy újra önmagad lehess?
Ugyanolyan fontos, hogy az ember megtalálja a saját identitását. Ha hosszú időn át mások igényeihez igazodik, előbb-utóbb már azt sem tudja, mit szeretne. A felépülés során újra fel kell fedeznie, mi okoz örömet, milyen céljai vannak, és hogyan szeretne élni. Ezt nevezem autonómiának. A rehabilitáción az egyik legnagyobb felismerésem az volt, hogy többé nem szeretném, ha mások mondanák meg helyettem, mi jó nekem. Ez persze nem önzés, és nem is a kapcsolatok megtagadása. Attól, hogy valaki kötődik másokhoz, még megőrizheti az önállóságát.
Lehet egészséges párkapcsolata annak, aki társfüggő?
Igen, ha felismeri a saját működését, és elkezd dolgozni rajta. Ehhez azonban a párja nyitottsága is fontos. Azt tapasztalom, hogy ha csak az egyik fél kezd változtatni, idővel elhaladhat a másik mellett, és akár szakítás is lehet a vége. Ha viszont mindketten hajlandóak foglalkozni a problémáikkal, együtt is tudnak fejlődni. Ebben a közös konzultációk is segíthetnek.
Amióta nyíltan beszélsz a múltadról, sok bántó megjegyzést kaptál. Volt, hogy emiatt inkább abbahagytad volna a segítői munkát?
Az első negatív reakciók nagyon megviseltek. Volt, aki még azt is számonkérte, miért nem mesélek részletesebben a bántalmazásról. De hát hadd döntsem el én, mennyit szeretnék ebből megosztani! Az viszont soha nem fordult meg a fejemben, hogy abbahagyjam. Ez lett a hivatásom. Többen éppen azért kerestek meg, mert hallották a történetemet, tudtak velem azonosulni, és így mertek segítséget kérni. Egykor magam is segítséget kaptam, most pedig másoknak szeretném megmutatni, hogy van kiút. Akkor is el lehet kezdeni változtatni, ha valaki húsz vagy harminc éve él egy nehéz helyzetben.
Az interjú elején a „szeretetkoldus” kifejezést használtad. Mit jelent számodra ma a szeretet?
A józanság és a felépülés egyik legnagyobb ajándéka, hogy megtanultam szeretni. Aki sérült közegből érkezik, annak sokszor újra kell tanulnia, hogyan kapcsolódjon másokhoz. Nekem is rá kellett jönnöm, hogy amíg nem fogadom el önmagamat, addig folyamatosan másoktól várom a megerősítést. Ma már tudom, hogy úgy is szerethetek valakit, hogy közben nem veszítem el az identitásomat.
Olvasd el ezt is!