A fotókon ugyanazok az emberek bukkannak fel újra és újra, gyakran azonos időpontban, hasonló ruhában, szinte változatlan gesztusokkal. Egy nő például két héttel később ugyanabban az ingben jelenik meg, egy férfi pedig majdnem egy év elteltével sétál el ismét a kamera előtt. A képek nem leleplezőek, inkább pontosak: azt mutatják meg, mennyire rituális a mindennapi életünk, még akkor is, amikor ezt nem érzékeljük.
Funch tudatosan nem avatkozott közbe. Nem szólította meg az alanyait, nem rendezte a jeleneteket, és nem keresett drámai helyzeteket sem. A projekt így óhatatlanul felvet egy határhelyzetet: hol kezdődik a megfigyelés, és hol ér véget a magánszféra? A fotós szerint ez valóban kényes kérdés, de a képek hangulata nem tolakodó. Ezek hétköznapi emberek, akik egyszerűen újra és újra ugyanarra sétálnak.
A kilenc év anyaga végül The Corner címmel könyv formájában is megjelent. A cím nemcsak a helyszínre utal, hanem arra a pontra is, ahol idő, rutin és emberi viselkedés metszi egymást. Funchot nem az egyediség foglalkoztatja, sokkal inkább az ismétlődő pillanatok. A projekt ereje abban rejlik, hogy egyszerűen megmutatja, milyen kiszámítható minták szerint élünk, miközben hajlamosak vagyunk a szabadság illúziójába kapaszkodni. A képek csendben emlékeztetnek arra, hogy az életünk sokszor nem egyedi döntések sorozata, hanem megszokásoké.
Olvasd el ezt is!