A Vígszínházból Hollywood csúcsára: Lukács Pál, az egyetlen Oscar-díjas magyar színész
Lukács Pál a magyar fővárosból indult, de az 1940-es, ’50-es években sztárként ünnepelték a tengerentúlon: aranyszobrot és saját csillagot kapott Hollywoodban, de játszott Alfred Hitchcock filmjében és Elvis Presley oldalán is. Egy elfeledett magyar filmsztár története.
– így jellemezte egy hazai újságcikk 1926-ban az akkor 32 éves színész színpadi jelenlétét. Mindez egy évvel azelőtt történt, hogy Zukor Adolf, a mai napig működő Paramount Pictures filmstúdió magyar alapítója meginvitálta volna őt Hollywoodba.
A nagy kaland azonban nem ekkor kezdődött. Munkácsi (később: Lukács) Pálnak viharos gyerekkora volt: egy Budapestre tartó vonaton született, majd 9 éves korában elárvult, ekkor fogadta örökbe Lukács János reklámszakember. Üzletembernek szánták, ő azonban kitartott saját álma mellett, beiratkozott a magyar színiakadémiára, és bár nem végezte el az első világháborús behívója miatt, el tudott helyezkedni a színházi világban.
1918-ban lett a Vígszínház társulatának tagja, ahol sikert sikerre halmozott – többek között Shakespeare- és Csehov-darabokban szerepelt. A kor lapjai erős kisugárzású, közvetlen személyként jellemezték, akiért rajongani lehetett. Egyre több némafilmbe válogatták be, az 1920-as évek közepére már közel harminc magyar, német és osztrák alkotásban tűnt fel.
1926-ban érkezett el aztán a fordulópont, amikor Zukor ellátogatott az ominózus, Antonia című előadására Budapesten. Egyből megtetszett neki Lukács játéka, aki sikeresen eloszlatta a stúdióigazgatónak azt a kételyét is, miszerint „magyar színészt nem érdemes Amerikába kivinni, hiszen úgysem tud angolul.”
Lukács céltudatosan, egyúttal alázatosan kezdett el mozogni új környezetében:
A kezdeti nehézségekben segítségére voltak a már kint dolgozó magyar pályatársak, szakmabeliek. Érdekesség ugyanakkor, hogy bár kortársaként színészkedett a Drakula szerepével ikonná váló Lugosi Béla, társaságuk és pályájuk nagyon eltérően alakult, egyetlen közös produkcióban sem játszottak.
Bár Lukács már a megérkezése utáni évben egy tucat filmben szerepelt, a nyelvi nehézségek hátráltatták őt a próbafelvételeken. (Ez volt az a korszak, amikor a némafilm helyett a hangosfilm kezdett el népszerűvé válni.) A kellemetlen orgánum vagy a külföldi akcentus sokak végzetét jelentette, így kénytelen volt folyékonyan megtanulni angolul.
Nyolc hónap alatt elsajátította a nyelvet, így – a karakteréhez hozzánőtt vékony bajuszával együtt – már valóban felfelé kezdett ívelni pályája. A ’34-es Hays Code bevezetése előtt – amely 1968-ig cenzúrázta az amerikai filmekben az erőszakot és a szexualitást – számos zsánerben mutathatta meg sokoldalúságát: romantikus drámákban, bűnügyi- vagy épp horrorfilmekben alakított maradandót.
Ennek hatására az Egyesült Királyságban is híre ment elegáns „gentleman” jellemének, így megkereste egy bizonyos Alfred Hitchcock. Az ekkor már nagy nevű rendező A londoni randevú (1938) című kémthrillerében Lukács egy titokzatos orvost játszott – hiteles, európai stílusban és megjelenésben.
Lukács ennek az angliai kitérőnek köszönheti karrierje csúcspontját. A második világháború kitörése már a levegőben lógott, amikor Hollywood elkezdett az amerikai néplelket erősítő, németellenes alkotásokat gyártani. Származása miatt Lukács tökéletes karakternek számított egy-egy ilyen európai karakter megformálására: így készült el vele többek között az Egy náci kém vallomásai (1939), a Bizonytalan dicsőség (1944), valamint a szakmai díjakat hozó Őrség a Rajnán (1943).
Ez utóbbiban egy német antifasiszta mozgalom vezetőjét, Kurt Muller karakterét formálta meg, akit az USA-ba érkezve egy honfitársa megzsarol, a bonyodalmak pedig ezután kezdődnek. Lukács csendesebb, méltóságteljesebb játéka nemcsak a közönségnél, de a szakmánál is betalált: a Golden Globe mellett a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat is megkapta – többek között a Kertész Mihály (Michael Curtiz) rendezte Casablanca korszakos színésze, Humphrey Bogart kihívójaként.
A csúcsra jutott magyar színészt ezután évekre beskatulyázták ebbe a szerepkörbe, így a kendőzetlen háborús propagandareklámokban szintén gyakran találkozhatott vele a néző. Ebbe a körbe tartozik a Don’t be a Sucker (1943) című, a Védelmi Minisztérium által finanszírozott, elhíresült rövidfilm is.
Az 1940-es évek végétől számtalan tévésorozat indult a tengerentúlon, ezek közül Lukács epizódszereplőként jó néhányban felbukkant. Pályája vége felé, az ’50-es évekhez köthető a Walt Disney-s Nemo kapitány (1953), amelyen több generáció nőtt fel. Ezekben az években részben visszatért gyökereihez, a színház világához: a Broadwayen vállalt szerepeket.
Lukács háromszor nősült, imádta a társasági életet, a természetet és a sportokat. Ez utóbbi visszaköszönt jó fizikumán, rajongása pedig odáig terjedt, hogy az 1932-es Los Angeles-i olimpián a magyar küldöttség egyik leglelkesebb helyszíni szurkolójának hírében állt.
– így írta körül a sztár karakterét egy amerikai újság még 1933-ban. Ez a közvetlen és önzetlen életszemlélet egészen időskoráig jellemezte Lukácsot. Magyarországra már nem tért vissza, Spanyolországban azonban rengeteg időt töltött. Végül 76 évesen, 1971-ben hunyt el egy marokkói nyaralás során – egy nappal azután, hogy harmadik felesége hőgutában vesztette életét. Sírját az andalúziai Benalmádenában találjuk.
A filmvilágban számos Magyarországon született vagy magyar származású producer, operatőr vagy épp rendező futott be jelentős karriert. Színészként azonban már jóval kevesebben állták meg helyüket a tengerentúlon: Lukács Pál, azaz Paul Lucas jelenti az egyik legnagyobb kivételt.
Olvasd el ezt is!