„Külföldön is Budapestnek írok szerelmes levelet” – interjú laurie.-val

Mikor írtál legutóbb dalt?

Csak ma reggel hat demót kezdtem el, mielőtt idejöttem.

Egy napsütötte tavaszi reggelen könnyebben születnek új zenék?

Ebben az időszakban szerintem nagyon jó dalokat kiadni, de magával a zeneszerzéssel kapcsolatban nekem nem alakult ki kézzelfogható rituálém, vagyis nincs olyan időpont, amikor jobban vagy rosszabbul menne. Az biztos, hogy nagyon sokat agyalok – én az a típus vagyok, akinek ha eszébe jut egy frappáns sor, azonnal felírja egy szalvétára, egy receptre, igazából bárhová.

Amikor bemutatkozol valakinek, feltörekvő zenészként hivatkozol magadra?

Ez egy nehéz kérdés, mert sok mindennel foglalkozom. A YouTube-on [a Fókuszcsoport Kultúrsokk nevű csatornáján – a szerk.] és a Budapest Park rádiójában műsort vezetek, média szakon tanulok, ezek mellett pedig ott van a zene, ami lassan öt éve az életem része. Úgyhogy nagyon nehéz ezt definiálni; nem szeretem azt mondani magamról, hogy profi énekes vagy zenész vagyok, mert ez az egész nem túl tudatosan jött.

Mikor jöhet el az a pont, amikor döntened kell valamelyik szerep mellett?

Még nem tudom, de biztosan eljön majd az ideje, hiszen külön-külön is teljes embert igénylő feladatok ezek. Ha belekezdesz a zenélésbe, és ki szeretnél teljesedni általa, akkor minden idődet erre kell szánnod. Egyelőre viszont még két közeg között ingázok, aminek rengeteg jó oldala van, hiszen több nézőpontból figyelhetem a kultúrát. Ez azért fontos, mert a dalaim és a szövegeim mindig abból inspirálódnak, hogy a különféle élethelyzeteimben miket tapasztalok meg. Akadt már pár olyan hónap, amikor csak zenével foglalkoztam, de azt akkor nagyon ingerszegény időszakként éltem meg, szóval egyelőre jól jön ez a kettőség.

Melyik, már kiadott dalodra vagy a legbüszkébb?

Mindegyikre az vagyok. Már annak is nagyon örülök egyébként, hogy ezek kikerültek, mert talán túlzottan is megfontolt vagyok velük kapcsolatban. Rengetegszer megtörtént már velem, hogy elkezdtem hallgatni a dalaimat, aztán addig pörgettem őket, amíg megutáltam, és ezért sosem láttak napvilágot. Azt az érzést sem szeretem, amikor rájövök hallgatás közben, hogy pontosan miből inspirálódtam és tudat alatt mit próbáltam lekövetni.

Melyik számodat mutatnád meg az utca emberének, aki még nem ismer?

A Kisasszony című dalom kapcsán kapom a legtöbb pozitív visszajelzést, úgy tűnik, nagyon sokan át tudják érezni a szövegét, de a legutóbbi megjelenésem, a Járatlan az, ahol tényleg minden összeállt. Sétáltam a hármas metró aluljárójában, hallgattam Omar Apollo Drifting című számát, és ennek a minimalista hangszerelése elindított bennem valamit. Tisztán emlékszem, hogy szinte futólépésben siettem haza, hogy nekem most azonnal írnom kell egy hasonló lüktetésű számot. Egy délután alatt megszületett a dallam, majd aztán rengeteg ideig tartott, amíg kész lett a teljes szöveg, de mégis büszkeséggel tölt el, hogy ez egy teljesen új vállalás azokhoz képest, amiket eddig alkottam. Már előre tudtam, hogy ez másfajta közönséget vonz majd be.

Zeneileg a könnyedebb hangzású bedroom pop áll hozzád a legközelebb, dalszövegeidben viszont mélyebbre mész: az őszinte hétköznapi momentumok keverednek az önironikus és érzelmes, költői képekkel. Tökéletes példa erre ez a négy sor a Járatlan című számodból: „Leheli ki a Nap az utolsó sugarát, / szikrákat horzsolok szívemből lobban egy gyufaszál, / cinikus volt ez a tél és kicsinyes ez a nyár, / de valahogy az öröm hozzám még mindig hazajár.” Ki volt a legnagyobb inspirációd ennek a lírai hangnak a megtalálásában?

A tavaly ősszel kiadott Szobapop című kislemezem [amiért laurie. Fonogram-díjat kapott 2026-ban – a szerk.] kapcsán Petri Györgyöt és Pilinszky Jánost említeném meg. Mindig azt szeretném elérni, hogy az összkép ne csak egy általános hangulatot, hanem konkrét történeteket meséljen el. Figyelek a megkomponáltságra. Sokszor azért veszem elő a gitárom, mert frusztráció vagy szomorúság gyötör, amit nem lehet egyszerűen beszédbe átültetni, csak a zene segítségével.

Ma szerinted ki a legjobb dalszövegíró a magyar zenei szcénában?

Beton.Hofi, de Co Lee és Indigo szövegeit szintén nagyon kedvelem. Ha pedig nem csak aktív előadók jöhetnek szóba, akkor egyértelműen az Akkezdet Phiai.

Sokan férfiak uralta közegként írják le az itthoni zeneipart. Te hogyan látod a női előadók helyzetét?

Az utóbbi tíz évben rengeteg befutott vagy éppen feltörekvő női előadót láthatnak azok a szobájukban álmodozó kislányok, akik saját maguk is zenével szeretnének foglalkozni, imádják például a Blahalouisianát vagy úgy szeretnének mozogni a színpadon, mint cserihanna. A szemünk előtt zajlik az a fantasztikus jelenség is, hogy a hazai közönség újra eljár magyar előadók koncertjeire, ami szintén ösztönzi a női alkotók sikerét. Úgyhogy abban bízom, hogy a következő 5-10 évben még több női előadó lesz itthon.

Többek között az előbb említett Beton.Hofival is dolgoztál már egy közös projekten (Holnap megállnak az órák). Ki most az az előadó, akivel a legszívesebben közreműködnél?

A Carson Comával, Sisivel, de Krúbival is biztos nagyon izgalmas lenne. Beton.Hofival meg bármikor zenélnék újra.

Említetted, hogy sok ötlet lapul a fiókban. Ez azt jelenti, hogy idén megérkezhet az első albumod?

Nem szabok határidőket magamnak, mert felesleges nyomásként élem meg őket, de most úgy tűnik, igen – és teljesen más lesz, mint az eddigi dalaim. Tavaly Olaszországban jártam egyetemre, a nagylemez kilencven százaléka ott állt össze, de mégsem a kinti élmények, sokkal inkább a korábbi itthoni történetek és érzések lecsengése köszön majd vissza a dalokban, amik ott és akkor tisztultak le bennem. Azt éreztem, hogy még külföldön is Budapestnek írok szerelmes levelet.

Mi a legfontosabb szerinted egy bemutatkozó albumban?

Az, hogy teljesen önazonos legyen, és hogy tükröt mutasson az előadóról, vagyis derüljön ki belőle, mit gondol a világról. Ezeket leszámítva viszont el kell felejteni a szabályokat, ki kell zárni a külső hangokat és elvárásokat, magyarul csak arra szabad hagyatkozni, ami neked, alkotónak személyesen tetszik. Ha túl komolyan veszed magad, az úgyis csak árt.

Több interjúdban meséltél már arról, hogy introvertáltként legtöbbször szorongó érzés kiállnod a színpadra. Hogyan birkózol meg ezzel?

Nagyon furcsa élmény, hogy az emberek minden apró mozdulatod követik. Kamerák előtt azért ez kicsit könnyebb, ott létrejön egyfajta közvetettség, de amikor élőben kell valami igazán jót produkálnod egy hús-vér közönség számára, az nekem egyelőre testidegen. Ezen még dolgoznom kell, de önmagában már az is erőt ad, hogy egyre többen szeretik a zenéimet, és sokan nemcsak hallgatnak, de meg is hallanak.

Hol látod magad egy év múlva?

Elég zsúfoltak a napjaim, így még egy héttel se nagyon látok előre. Viszont ezeket a pörgős, kreatív mindennapokat nagyon szeretem, gyerekkoromban is pont ilyennek képzeltem el a felnőtt létet. Az biztos, hogy egy év múlva már szeretnék több dalt kiadni a nagylemezen túl is. Ha emellett meg tudom tartani azt a harmóniát, amiben az elmúlt egy évben éltem, akkor már boldog leszek.