5 író, akit olvasnunk kell, ha jobban akarjuk érteni Krasznahorkai László műveit
Miután Krasznahorkai László elnyerte a Nobel-díjat, pillanatok alatt elkapkodták a könyveit a magyar könyvesboltokból. A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Báró Wenckheim hazatér gyakorlatilag eltűntek a polcokról – és bár a kiadók dolgoznak az újranyomáson, addig sem kell tétlenül várni. Öt olyan szerzőt gyűjtöttünk össze, akiknek olvasása közelebb vihet ahhoz a sűrű, lassú és kozmikus látásmódhoz, ami Krasznahorkai világát meghatározza.
A modern abszurd és groteszk irodalom egyik forrása. Gogol Az orr, A köpönyeg vagy A revizor című műveiben az ember kiszolgáltatottsága egyszerre tragikus és komikus – pontosan ez az a kettősség, amiből később Kafka és Krasznahorkai is táplálkozik. Gogol alakjai a társadalmi gépezet fogaskerekei közé szorult figurák, akik próbálnak értelmet keresni az egyre értelmetlenebb világban. A humor mögött mindig ott lappang egy megfogalmazhatatlan szorongás, ami később a kelet-európai próza egyik alaphangja lett. Nélküle aligha beszélhetnénk arról a groteszk realizmusról, amely Krasznahorkai prózáját is átitatja.
Bár tengerentúli szerző, Melville prózája rokon Krasznahorkaiéval a megszállottság, a morális kétely és a végtelenbe hajló mondatok miatt. A Moby Dick monomániás világa, a jelentések rétegzettsége és a lassan hömpölygő elbeszélés mind ismerős lehet annak, aki olvasta a Sátántangót. Melville hősei is a teljességet keresik egy szétesett világban – ugyanúgy, ahogy Krasznahorkai alakjai próbálnak rendet találni a káoszban. Mindketten az emberi akarat határait kutatják, ahol a megszállottság közel vallásos hitté alakul át.
Kafka nélkül nem létezik Krasznahorkai. A cseh író labirintusszerű világa, a bűn és a bürokrácia egybeolvadása, az emberi létezés megfoghatatlan bűntudata mind-mind tovább él a magyar szerző regényeiben. A per, A kastély vagy Az átváltozás mind olyan szövegek, amelyekben a lét maga válik abszurd gépezetté – és ez az, amit Krasznahorkai továbbvisz, csak épp kiterjeszti a kozmikus szintre.
Beckett a világ értelmetlenségének minimalista elbeszélője, aki szövegeiben – különösen a Godot-ra várva vagy a Molloy esetében – a mozdulatlanság, az üresség és az elhagyatottság válik drámává. Krasznahorkai mondatai sokszor ezt a reményvesztett, mégis tragikomikus állapotot idézik meg. A hiábavalóság közös tapasztalatuk, még akkor is, ha különbözőképp mesélnek róla: Beckettnél a csend a legfontosabb, Krasznahorkainál azonban sosem fogynak el a szavak.
A legközelebbi rokon, nemcsak stílusban, de gondolkodásban is. Bernhard hosszan építkező mondatai, dühös, önmarcangoló narrátorai és végtelen tirádái szinte előképei Krasznahorkai prózájának. A Korrektúra, a Fagy vagy a Beton hősei ugyanúgy az értelmetlenségbe ragadt, mégis megszállottan gondolkodó figurák, mint a magyar íróé. Bernhard ritmusos, ironikus és nagyon jó megfigyelő, akárcsak Krasznahorkai.
Olvasd el ezt is!