Érzések, amelyekre nincs igazán szavunk, pedig mind ismerjük őket

A sonder annak a felismerése, hogy minden egyes ember körülöttünk ugyanolyan összetett, teljes életet él, mint mi magunk. A forgalomban ülve, egy pályaudvaron álldogálva vagy egy reptéren várakozva egyszer csak belénk hasíthat, hogy a mellettünk lévő idegennek is van gyerekkora, családi története, félelmei, szerelmei, sérelmei és emlékei. Kimondva ez magától értetődőnek tűnik, mégis egészen más, amikor az ember valóban át is érzi. Ilyenkor a tömeg egyszerre veszti el névtelen jellegét, és válik szinte felfoghatatlanul naggyá.

A walesi hiraeth talán a nosztalgia egyik legfájdalmasabb változata. Nem egyszerűen a múlt iránti vágyódást jelenti, hanem egy olyan hely, időszak vagy életérzés utáni sóvárgást, amelyhez már nem lehet igazán visszatérni. Talán egy gyerekkori nyár, egy régi kapcsolat kezdete vagy egy olyan otthon emléke, amely csak részben volt valós, a többit már az emlékezet szépítette meg. Éppen ezért mondják sokan, hogy a hiraeth-nek nincs pontos angol megfelelője, és ugyanez igaz magyarul is. Van benne némi veszteség, bár valójában semmi látványos tragédia nem történt, csak az idő ment tovább.

A limerence arra a megszállott, korai rajongásra utal, amikor valaki szinte folyamatosan ugyanarra a személyre gondol, és képtelen ettől szabadulni. Több ez, mint egy egyszerű fellángolás, mert nem igazán tudatos folyamat. Az ember újra és újra a telefonjára néz, minden apró jelből jelentést gyárt, és az egészből lassan idegfeszítő bizonytalanság lesz. Dorothy Tennov pszichológus a hetvenes években nevezte el így ezt az állapotot. A lényege, hogy a vágy középpontjában nem pusztán a másik ember áll, hanem a viszonzás kérdése is. Amint ez a bizonytalanság megszűnik, akár pozitív, akár negatív irányban, az érzés gyakran meglepően gyorsan elhalványul.

A kenopsia az a nyugtalanító érzés, amelyet olyan helyeken élünk át, amelyeket emberekre terveztek, az emberek viszont éppen hiányoznak belőlük. Egy iskola a nyári szünetben, egy iroda vasárnap este, egy stadion nem sokkal a meccs után különösen furcsa tud lenni. A székek, a táblák, az elrendezés, minden arra utal, hogy itt lennie kellene valakinek, és amikor nincs ott senki, az üresség szinte tapinthatóvá válik.

A chrysalism azt a védett, meghitt állapotot írja le, amikor odakint ömlik az eső, bent viszont meleg, száraz és biztonságos minden. Ilyenkor a külvilág kellemetlensége éppen attól teszi otthonossá a benti teret, hogy élesen elválasztódik tőle. A zuhogás hangja, a rossz idő, az a tudat, hogy most odakint lenni kifejezetten rossz volna, furcsa módon megnyugtatóvá teszi a bentlétet. Olyan, mintha a világ egy időre elérhetetlenné válna, és ezzel együtt megszűnne minden külső elvárás is. A szó a bábot jelentő chrysalis kifejezésből ered, ami jól visszaadja ezt az ideiglenes, mégis kellemes elszigeteltséget.

A vellichor használt könyvesboltokhoz és régiségüzletekhez kötődik. Nem egyszerűen az ódon papírszag vagy a poros polcok hangulatáról szól, hanem arról a csendes melankóliáról, amely abból fakad, hogy ezek a tárgyak már valaki más életéhez is tartoztak. Egy könyvben maradt blokk, egy aláhúzott mondat vagy egy név a címlapon mind arra emlékeztet, hogy a tárgyaknak is van múltjuk. A vellichor ettől lesz egyszerre szomorkás és gyengéd érzés: nem súlyos bánat, inkább annak felismerése, hogy a világ tele van apró, ismeretlen történetekkel.

A monachopsis annak a finom, de kitartó érzése, amikor az ember valahol jelen van, részt vesz a helyzetben, mégis úgy érzi, mintha idegen lenne. Egy buliban, munkahelyi eseményen vagy bármilyen társaságban előfordulhat, hogy minden rendben zajlik, mégis ott bujkál bennünk az a benyomás, hogy valamiért nem illeszkedünk teljesen a képbe. Ez nem feltétlenül szégyenlősség, és nem is oldódik fel automatikusan attól, hogy idővel ellazulunk. Inkább olyan, mintha a saját ritmusunk egy árnyalattal eltérne a szoba ritmusától. Sokan, akik gyakran érzik ezt, ugyanabban reménykednek: hogy valahol létezik egy közeg, ahol végre erőlködés nélkül a helyükre kerülnek. A monachopsis ennek a csendes keresésnek a neve.

Ez a német szó elsőre szinte kimondhatatlannak tűnik, a jelentése viszont nagyon is ismerős lehet. Azt az állapotot írja le, amikor valaki maga köré falat húz, elutasítja a közeledést, pedig valójában nem ezt szeretné. Egy barát ír, egy családtag találkozna, és mi reflexből visszahúzódunk, kifogást keresünk, későbbre halasztjuk. Aztán ott maradunk egyedül, amit persze megbánunk. Éppen ez benne a legfájdalmasabb: a magány részben saját döntésnek tűnik, mégsem felszabadító. A szó falakat építő szomorúságként fordítható, de magyarul nincs rá valódi, egyetlen szavas megfelelő.

Az anemoia a nosztalgia egyik legkülönösebb változata, mert olyan kor iránti vágyódást jelent, amelyet az ember soha nem élt át. Régi fényképek, megsárgult filmfelvételek, hetvenes évekbeli utcajelenetek vagy régi családi videók nézése közben gyakran megjelenik ez az érzés. Valamiért hiányozni kezd egy korszak, amelyről még csak személyes emlékünk sem lehet. A magyarázat részben egyszerű: a múltból többnyire a szebb, megőrzésre érdemes pillanatok maradnak ránk. Nem a teljes valóságot látjuk, hanem egy utólag megszépült válogatást.

Az occhiolism annak a hirtelen, kissé nyomasztó felismerése, hogy mennyire kicsi a saját nézőpontunk a világ egészéhez képest. Elég hozzá hosszan bámulni az eget, vagy csak belegondolni abba, hogy több milliárd ember él most a Földön, mindegyik a saját életével van elfoglalva, miközben mi még mindig egy múlt heti mondatunkon rágódunk. Ez az érzés egyszerre lehet felszabadító és kellemetlen. Van, akit megnyugtat, hogy a nagy egészben valószínűleg sokkal kevesebb dolog számít végzetesen, mint hisszük. Másoknál inkább szorongást kelt, mintha egy pillanatra eltűnne a talaj a lábuk alól.

Az onism annak a tudata, hogy végül mindannyian csak egyetlen életet élhetünk végig. Egyetlen testben, egyetlen idővonalon, egyetlen döntéssor mentén haladunk előre, és minden választásunk egyben számos másik lehetőség elvesztését is jelenti. Minden város, ahol élünk, sok másik hely helyett lett kiválasztva, minden kapcsolat és minden munkahely kizár számtalan más életverziót. Ez az érzés gyakran akkor erősödik fel, amikor egy dokumentumfilmet nézünk egy teljesen más világról, vagy egy olyan helyről olvasunk, ahová valószínűleg soha nem jutunk el.