Minél tovább nézzük ezt a Klimt-festményt, annál ijesztőbbé válik

Gustav Klimt 1908 és 1915 között dolgozott a Halál és élet című festményen, amelyet ma a bécsi Leopold Múzeum őriz, és amelyet négy éve klímaaktivisták rongáltak meg. A kép több mint két méter széles és két méter magas, így egy olyan műről van szó, amely előtt könnyű hosszan elidőzni. Első pillantásra világosnak tűnik a jelenet: a vászon bal oldalán a halál áll, vele szemben pedig az élet alakjai zsúfolódnak össze. Minél tovább nézzük azonban, annál több kérdés merülhet fel bennünk.

A bal oldalon látható halál egy vékony csontvázként tűnik fel, fekete keresztekkel díszített lepelbe burkolva. Kezében bunkósbotot tart, és bár nincs szeme, úgy tűnhet, hogy a vele szemben lévő testeket figyeli. A vigyora egyszerre groteszk és nyugtalanító: nehéz eldönteni, fenyegető-e, vagy inkább annak a hideg bizonyosságnak a jele, hogy előbb-utóbb mindenkit magával visz.

A jobb oldalon ezzel szemben az élet egy színes csoportként jelenik meg. Férfiak, nők és gyermekek fonódnak össze egymással, kék, rózsaszín és zöld mintás kelmékbe burkolva. A testek között egy csecsemő, egy szerelmespár és egy idős alak is kivehető, vagyis az emberi lét teljes íve rajzolódik ki. A legtöbben alszanak vagy egymást ölelik, és úgy tűnik, egyáltalán nem érzékelik az őket fenyegető veszélyt.

A kompozíció egyik legfontosabb eleme éppen a két csoport közötti üres tér. Klimt nem hagyta, hogy a halál és az élet összeérjen, ez a távolság pedig feszültséget teremt. A halál közel van, mégis kívül marad. Nem ragadja el egyszerre az életet, csak figyeli.

Ez meglepően derűs gondolat egy olyan művésztől, akinek életét súlyos veszteségek formálták. Klimt 1862-ben született Bécsben, szerény körülmények között. Apja aranyműves volt, és ez a háttér később is felismerhető maradt a festő ornamentális világában. Már fiatalon kivételes tehetségnek bizonyult, tizennégy évesen a bécsi Iparművészeti Egyetemen tanult építészeti festészetet, később középületek, színházak és lépcsőházak dekorációin dolgozott, majd elismert művésszé vált.

1892-ben azonban néhány hónapon belül meghalt az apja és öccse, Ernst is. A halál közelsége szinte személyes tapasztalattá vált számára. Ettől az időszaktól kezdve festészete sötétebb, szimbolikusabb és bensőségesebb lett. A Halál és élet ebből a belső átalakulásból nőtt ki, nem véletlen, hogy Klimt saját szavai szerint is ez volt legfontosabb figurális műve.

Az alkotás történetének egyik legizgalmasabb részlete, hogy eredetileg egészen másképp festett. Amikor Klimt 1911-ben bemutatta a művet a római Nemzetközi Művészeti Kiállításon, a háttér még aranyszínű volt. Ez a látványvilág A csókot és a festő más híres munkáit is meghatározta: az örökkévalóság, a szépség és az emelkedettség érzetét keltette.

Négy évvel később, 1915-ben Klimt visszatért a képhez, és az arany színt hideg, semleges szürkére cserélte. A döntés pontos okát nem tudni, de az arany gyakran az időtlenség és a díszített szépség tere volt, ám a szürke józanabb, ridegebb és tragikusabb hangulatot adott a jelenetnek. A festő a szépség helyett valószínűleg a jelenet valódi súlyát akarta előtérbe helyezni.

Ekkor több új alakot is hozzáadott az élet csoportjához. Közülük a legrejtélyesebb az a bal oldalon látható fiatal nő, aki a többiekkel ellentétben nem alszik. Ő áll a halálhoz legközelebb, szeme tágra nyílik, arca kipirul, kezeit a mellkasához emeli, és egyenesen a csontvázra néz, mintha pontosan tudná, mi következik. Máig nem tudni, miért került be ez az alak a végleges változatba, de a történelmi háttér adhat rá némi magyarázatot. 1915-ben Európa már háborúban állt, ugyanabban az évben pedig meghalt Klimt édesanyja is, akivel egész életében együtt élt. Felmerülhet, hogy a halált felismerő nőalak valamilyen módon az anyához, a gyászhoz vagy a tudatos szembenézés pillanatához kapcsolódik.