Viasszal torzította el az arcát a hercegné, aki zárt osztályon halt meg

Gladys Deacon 1881-ben született Párizsban, gazdag amerikai család gyermekeként, de már fiatalon több botrány és trauma nehezítette életét. Apja, Edward Parker Deacon féltékenységből lelőtte felesége szeretőjét egy cannes-i hotelszobában, a család pedig széthullott. A gyerekekért folytatott harc, az apa későbbi elmegyógyintézeti évei és a társasági élet figyelme mind nyomot hagytak a fiatal Gladysben.

Felnőttként mégis úgy tűnt, sikerült maga mögött hagynia a múltat. A Belle Époque társasági életének egyik legkülönlegesebb alakja lett, akit Marcel Proust, Auguste Rodin, Claude Monet és Giovanni Boldini is csodált. Később maga Winston Churchill is méltatta, és „különös, ragyogó lénynek” nevezte. Szépsége, műveltsége és éles esze miatt szinte mitikus alaknak számított az európai elitben.

Az arcát mindenki tökéletesnek tartotta, ő azonban folyamatosan kritizálta saját orrát, amit nem tartott elég szoborszerűnek. A korban a kozmetikai beavatkozások még gyerekcipőben jártak, ám már akkor is létezett egy közel sem veszélytelen eljárás, amit paraffininjekcióként ismertek. A beavatkozás során melegített viaszt fecskendeztek a bőr alá, hogy kisimítsák vagy formálják az arcot.

Gladys 22 évesen döntött úgy, hogy belevág a kezelésekbe. A beavatkozás eleinte elérte a kívánt hatást, de a viasz nem maradt a helyén. Az évek során az orrnyergéből lefelé vándorolt az arcában, majd a bőr alatt megkeményedett, csomókat képzett, és lassan eltorzította az állát és az arcát. Amiben az örök szépség reményét látta, az paradox módon megcsúfította egész életére.

A folyamat nem egyik napról a másikra történt. Gladys arca évről évre változott, vastagodott, megereszkedett, és egyre távolabb került attól az eszményi képtől, amelyért rajongtak. Ennek ellenére továbbra is aktív szerepet vállalt a társasági életben, mintha dacolni akarna azzal, amit mindenki látott, de senki sem mert kimondani.

Közben továbbra is egyetlen cél lebegett a szeme előtt: Marlborough hercegnéje akart lenni. Már tinédzserként elhatározta, hogy a woodstocki Blenheim kastély úrnője lesz, noha Marlborough IX. hercege, Charles Spencer-Churchill ekkor még Consuelo Vanderbilt férje volt. Gladys éveken át várt, majd a válás után, 1921-ben végül hozzáment a herceghez. Ezzel megszerezte a címet és a palotát, amelyre egész életében vágyott.

A győzelem végül nem hozta el azt, amit Gladys remélt. A házasság hamar megromlott, a herceg és a nő kapcsolata egyre feszültebbé vált. A hercegné három vetélésen esett át, és végül gyermeke sem született. Blenheimet kutyákkal, művészekkel és saját különös jelenlétével próbálta megtölteni. 1928-ban Colin Gill festővel saját kékeszöld szemeit festette fel a palota északi bejáratának mennyezetére, a kertbe pedig két szfinxet is állíttatott, a saját arcával. Mintha mindenáron bele akarta volna vésni magát abba a házba, amelyről azt hitte, végre az övé.

Néhány évvel később a herceg mégis elűzte. A beszámolók szerint 1933-ban elzáratta a gázt és az áramot Blenheimben, majd ugyanezt tette londoni házukban is, hogy távozásra kényszerítse. Gladys végül elhagyta a palotát, férje pedig 1934-ben halt meg. Címét megtarthatta, de a vágyott életet nem.

Ezután fokozatosan visszavonult egy northamptonshire-i farmházba, macskákkal vette körül magát, és egyre inkább éjszakai életet élt. Arcát ekkor már kendővel takargatta. 1962-ben ismerősei úgy gondolták, hogy jobb neki, ha nem él így tovább, így akarata ellenére egy northamptoni kórházba vitték. Élete utolsó éveit egy zárt osztályon töltötte, távol attól a társasági világtól, amely egykor ünnepelte. Amikor évtizedekkel később Hugo Vickers író felkereste, az idős Gladys állítólag azt mondta: „Gladys Deacon soha nem létezett.” 1977-ben, 96 éves korában halt meg a kórházban. A Blenheim kastélyban ma is láthatók felfestett szemei.