Csak a gazdag emberek unatkozhatnak? – az unalom furcsán érdekes története

Bár az unalom fogalma viszonylag új – legalábbis a megnevezését illetően –, az érzése sokkal mélyebbre nyúlik vissza az emberiség történelmében. Susan Matt, a Weber State University történelemprofesszora és a Bored, Lonely, Angry, Stupid című könyv egyik szerzője szerint a gyökerek egészen az ókori Görögországig nyúlnak vissza.

Az ókori görögöknek volt egy szava, az acedia, ami kedvetlenséget jelentett, és a korai keresztények a szerzetesekre alkalmazták, akik kimentek a sivatagba, egyedül éltek, és olyan melankólia kerítette őket hatalmába, amely miatt megingott az Isten iránti odaadásuk"

– kezdte Matt.

Ez problémás helyzetet teremtett a szerzetesek számára, hiszen hogy unatkozhatnak, miközben valami olyan látszólag fontos dolgot csinálnak, mint Isten szolgálata? Ezzel pedig a jelenség az Isten és a szerzetesi fogadalom iránti odaadás hiányának jelévé vált. S ekkor az unalom bűnné vált, ami az évszázadok során természetesen fejlődött, és a 12. századra a kolostoron kívülre is „vándorolt".

Nos, az átlagember is szenvedhetett tőle, még akkor is, ha nem szentelte az életét Istennek. És nagyjából ugyanebben az időben a franciák is kifejlesztettek egy hasonló szót, az ennui-t, ami nem volt már specifikusan vallási jellegű. Egyszerűen csak azt jelentette, hogy kimerítő kedvetlenség. Majd a 18. századra az ennui bekerült az angol nyelvbe. A felvirágzó Egyesült Államokban ezt az érzést óriási csapásnak tekintették.

Fontos, hogy az unalom, akárcsak az acedia, még mindig elsősorban az elit körében volt jellemző.

Ahogy a kereszténységben az acediáról úgy gondolták, hogy csak a szerzeteseket sújtja, a korai Amerikában az ennui-t a gazdagok „betegségének" vélték. A dolgozó embereknek bőven volt mivel elfoglalniuk magukat, így az unalmat csak azok az emberek élhették át, akiknek túl sok szabadidejük volt, és nem tudtak mit csinálni. Persze ehhez társult bűntudat és szégyenérzet is.

De természetesen nem csak a tehetősebbek éreztek unalmat, csupán nekik járt ez a fajta privilégium, hogy ezt beismerhették. A szegényebb, munkás réteg inkább olyan szavakat használt, mint a fárasztó, kimerítő. És nem tulajdonítottak neki erkölcsi funkciót, hiszen ez csak a munkájuk mellékterméke volt.

A farmerek egyszerűen elfogadták ezt, mint az élet velejáróját, s így a szabadidejüket álmodozásra vagy olvasásra használták. Egészen az ipari forradalomig.

Az unalom átalakult, hiszen megváltozott munkához való viszonyunk is. Amikor a 19. század végén és a 20. század elején Amerikában felerősödött az iparosodás, átformálódott az emberek munkáról való gondolkodása. Előtte ugyanis sok amerikai magának dolgozott. Ekkor pedig egyre többen dolgoztak másnak, s újra és újra egyetlen feladatot végeztek el a gyárban. A monotonitás pedig kiölte az emberekből a romantikus életszemléletet, legalábbis az állás és a feladatok iránt.

De milyen értékrenddel lehet elegendő embert megtartani a munkahelyeken ahhoz, hogy a vállalkozás fennmaradhasson?

Ha a meló pocsék, akkor a munkán kívüli időnek kell kompenzálnia mindezt. A szórakoztatóipar pedig beszállt, hogy betöltse ezt az űrt. A dolgozóknak azt mondták, hogy jutalmat kapnak a kemény munkáért. Fárasztó és monoton lesz a pénzkeresés, hogy végül azt a pénzt ne unalmas dolgokra költsék. A munkások pedig elfogadták az alkut. Nem mintha lett volna más választásuk, de tetszett nekik ez az ötlet.

Ez pedig forradalmat jelentett abban a tekintetben is, ahogyan sokan az élet értelméről gondolkodtak, hiszen megváltoztatta az elvárásaikat azzal kapcsolatban, hogy mihez van joguk, a szomorúság és a rutinszerű fáradság passzív elfogadása helyett.

(Bigthink)