Az észak-koreai mozi csúcsa: a kommunista Godzilla
Mielőtt Észak-Korea vezetője lett volna, Kim Dzsongil már a rezsim kulturális életét irányította. Kim Ir Szen fiaként a mozit a propaganda egyik legerősebb fegyverének tartotta, és arról álmodozott, hogy Észak-Korea filmjei egyszer majd a világot is meghódítják. Amikor ez a saját rendezőivel nem sikerült, a történet egészen abszurd fordulatot vett: elraboltatott két dél-koreai filmsztárt, hogy fellendítsék a phenjani filmgyártást.
Kim rajongása a mozi iránt nem puszta hóbort volt. Hatalmas filmgyűjteményt halmozott fel, különösen szerette a nyugati akciófilmeket, a James Bond-filmeket és a japán szörnyfilmek látványvilágát. A nyugati popkultúrát nyilvánosan elítélő rendszerben ez különös ellentmondás: amit az észak-koreai nép nem láthatott, azt az elit tagjai zárt vetítőtermekben fogyasztották. Számára a film nem szórakozás volt, sokkal inkább fegyelmezett politikai eszköz. 1973-ban jelent meg A filmművészetről című munkája, amelyben a mozit a politikai nevelés szolgálatába állította. A vásznon nem jelenhetett meg kétely vagy egyéni sors, ellenben főszerepet kapott a párthűség, a hősi önfeláldozás és a könnyen tanulható ideológiai lecke.
A hetvenes évekre Kim egyre nagyobb befolyást szerzett az észak-koreai kulturális élet felett. Felügyelte a stúdiókat, beleszólt a forgatókönyvekbe, a rendezésbe és a színészi játékba, miközben nemzetközileg is komolyan vehető filmeket akart készíteni. A dél-koreai filmipar közben látványosan fejlődött, Kim pedig egyre nehezebben viselte, hogy a tehetség a határ túloldalán van. 1978 januárjában Hongkongban elrabolták Cshö Unhi dél-koreai színésznőt, néhány hónappal később pedig volt férjét, Sin Szangok rendezőt is. Sin a dél-koreai film egyik fontos alakja volt, Cshö pedig ünnepelt sztár. Kim Dzsongil nem egyszerűen foglyokat akart: filmes mentőövet keresett a saját propagandagépezetéhez.
A párost éveken át tartották Észak-Koreában. Sin először megpróbált megszökni, ezért börtönbe került, később azonban újra összehozták Cshö Unhival, és munkára kényszerítették őket. Kim azt várta tőlük, hogy modernizálják az észak-koreai filmgyártást, és olyan produkciókat készítsenek, amelyek a külvilág figyelmét is felkeltik.
Sin Szangok több filmet is készített ebben az időszakban, de közülük messze a Pulgaszari lett a leghíresebb. Az 1985-ös szörnyfilm a középkori Koreában játszódik: az elnyomott parasztok fellázadnak a zsarnok uralkodó ellen, miközben egy apró lény vér hatására életre kel, majd hatalmas, fémet faló szörnnyé növekszik. A japán Godzilla hatása nyilvánvaló, csak itt a pusztító monstrumot forradalmi tanmesébe csomagolták.
A Pulgaszari egyszerre akart látványos kalandfilm és ideológiai példázat lenni. A szörny előbb a nép oldalán harcol az elnyomás ellen, később viszont maga is fenyegetéssé válik, mert mindent felfal, ami fémből készült. A film ma sokkal izgalmasabb politikai tünetként, mint klasszikus szörnyfilmként: a forradalmi tanmese akaratlanul is arról beszél, milyen könnyen irányíthatatlanná válhat az életre hívott erő.
Kim komoly reményeket fűzött a Pulgaszarihoz, amelyhez japán filmes szakembereket is bevontak, a nemzetközi áttörés azonban elmaradt: a film kultikus furcsaságként élt tovább. A történet valódi csúcspontja végül nem a vásznon, hanem 1986-ban, Bécsben következett be, amikor Sin és Cshö lerázták észak-koreai kísérőiket, majd az amerikai nagykövetségre menekültek.
Olvasd el ezt is!