Sam Raimi ezen a ponton egy élő rendezőlegenda, mondhatni nagyobb presztizs volt a Marvelnek együtt dolgozni vele, mint fordítva. Már karrierje elején örökre beírta magát a filmtörténelembe, kreativitástól csöpögő, leginkább élőszereplős Bolondos Dallamokra emlékeztető, a horrorban dagonyászáshoz minden alkalmat megragadó stílusa. Szóval ha tetszett a Doctor Strange az őrület multiverzumában, akkor ezeket a filmeket mindenképpen látnod kell, mert imádni fogod őket!
Gonosz halott (1981)
Sam Raimi legelső nagyjátékfilmjét még a haverokkal forgatta nevetségesen kevés költségvetésből, de ami miatt azonnal berobbant a filmes zeitgeistbe, hogy mindezt hogyan pótolta rengeteg kreativítással és inventív megoldásokkal. A Gonosz halott egy erdei házas szellem-zombihorror hibrid, ami úgy hozza rá a frászt az emberre, hogy egyrészt hangvételében nem veszi teljesen vérkomolyan magát. Másrészt pedig úgy, hogy mondjuk az alacsony költségvetés miatt a szellem-zombik beleit ételízesítővel kevert kukoricafőzelék szolgáltatta. Ennek ellenére máig lenyűgöző, hogy a körülmények ellenére mennyire hatásosak még ma is az effektek benne, még ha technikájukban öregedtek is. De persze ami ezt a low-budget horrort igazán klasszikussá tette, az Bruce Campbell karizmája (ő azóta is cameozik a karrierjét elindítő rendező minden filmjében), továbbá Raimi állandóan mozgó, az ember figyelmét hullámvasútszerűen rángató kamerája.
Gonosz halott 2 (1987)
Azt gondolnád, hogy ahhoz, hogy teljes élményt kaphass a folytatáshoz, feltétlenül látnod kell az első részt, akkor nagyobbat nem is tévedhetnél! Ha pedig láttad az elsőt és éppen készülsz megnézni a folytatást, akkor semmiképpen sem ugyanarra az élményre számíts. Míg az első egy alapvetően komoly horror ébenfekete humorral, addig a folytatás amolyan tökéletes mértani közepe horrornak és komédiának. Az elején összefoglalja röviden, hogy mi történt az előző filmben, te teljesen másként, mint ahogy az előző filmben történt. Indításból átírja a saját mitológiáját, miközben onnan folytatja valamennyire, ahol az előző abbahagyta. Egyúttal az előző rész tragikus himbo hősét a második film a műfaj történelmének egyik legszórakoztatóbb karakterévé transzformálja. Megszületik Ash, az önhitt idióta, akinek valahogy mindig összejönnek végül a dolgok, még ha közben veszít is akár egy kezet. Ha felváltva akarsz félni és nevetni, ez a te filmed.
A sötétség serege (1992)
A címe ne tévesszen meg, ez a Gonosz halott-trilógia befejező opusza, ami szintén teljesen másik élményt, mint az előző két film. Ráadásul ez is rögtön úgy indul, hogy összefoglalja az előző filmek eseményeit, de megint másként, mint ahogy az előző filmekben történt. Ezúttal viszont bár akadnak ugyan Raimi rendezői zsenialítását dícsérő ijesztő jelenetek, ez már sokkal inkább egy vicces élőszereplős rajzfilm némi horrorral. Míg az első rész technológiája öregedett az évek során, a rendező a harmadik részre ezzel szembe menve olyan technológiákat alkalmazott filmjéhez, amik már akkor nyúgdíjaztatva volt régen. A film fináléja gyakorlatilag egy hatalmas szerelmeslevél Ray Harryhausennek, aki Hollywood legendás effektkirálya volt élőszereplős filmekben alkalmazott stop-motion technikájával. Raimi pedig feltámasztotta ezt a nosztalgia kedvéért, megalkotva az egyik leginkább a Bolondos Dallamokat idéző filmet, ami érezhetően nagy hatással volt a stílusára.
Darkman (1990)
Valószínűleg már láttad Raimi Pókember-trilógiáját, amivel a stúdiórendszerben a csúcsra ért, szóval felesleges lenne bármelyiket is ajánlanunk. A Pókember-filmek előtt ugyanakkor rendezett már szuperhősmozit, méghozzá a fiatal Liam Neesonnal a főszerepben. Ez volt a Darkman, ami leginkább a Batman, a Robotzsarú és a Dick Tracy keresztmetszete volt a korszak felhozatalához képest lényegesen jobban öregedő látványvilággal és koherensebb vizuális stílussal a zsánerben. Szóval ha alapvetően szereted a műfajt, de már te is kezded őket ugyanolyannak érezni, akkor adj egy esélyt mindenképpen a Darkmannek. Akár tetszik, akár nem, nehéz lenne azzal vádolni, hogy nem más, mint a többi szuperhősmozi.
Pokolba taszítva (2009)
Raimi a Pókember 3 kudarca után úgy döntött, hogy visszatér a gyökereihez és csinál újra egy kisebb költségvetésű horrorkomédiát ébenfekete humorral. A Pokolba taszítvával pedig megmutatta, hogy sose szabad őt leírni. Bármikor benne van ugyanis egy újabb filmklasszikus, bárhogy is sikerült az előző filmje. A Pokolba taszítva sokkal inkább a Gonosz halott arányait hozza humor és horror terén, leginkább nagyon félelmetes, de közben tökéletesen aknázza ki a rendezőikonra jellemző módon a szituációk abszurditásában levő humort. Egy nő egy nap a munkahelyén kínos szituációba keveredik egy idős nővel, aki szó szerint megátkozza. Napjai vannak ugyanis csak hátra, mielőtt szó szerint pokolra jutna, de előtte még pokollá teszi az átok az életét is.
Kétségtelenül Raimi leggonoszabb filmje, amiben mintha ki akarta volna élni minden frusztrációját, amit utolsó Pókember-mozijának forgatásán felgyűlt benne a stúdióval való folyamatos harcok következtében, ami végül látványos filmkatasztrófához vezetett. A Pokolba taszítva tanulsága ugyanis leginkább az, hogy néha szimplán az embernek pechje van, és bárhogy is próbál menteni a helyzeten, van az úgy, hogy minden összeesküszik ellene. Ugyanakkor fájóan alulemlegetett film az ezzel kapcsolatos diskurzusokban. Pedig egy egyedi stílusú, meghatározó rendezőlegenda saját kis bestoffja, amivel egyben viccesen elpanaszolja nekünk legnagyobb szakmai frusztrációját mindenféle természetfeletti szörnyűség sztorijába csomagolva.
