Blaha Lujza 1850. szeptember 8-án született Rimaszombaton (Rimavská Sobota, Szlovákia), Reindl Ludovika néven. Édesapja, az egykor az 1848-as szabadságharcban is részt vett huszártiszt, Reindl Sándor a vereség után Várai néven vándorszínésznek állt, édesanyja, Ponti Aloiza pedig szintén színésznő volt, így a később a nemzet csalogányaként emlegetett művész szinte a színpadon nőtt fel. Gyermekkorát azonban korántsem a gondtalan színházi élet jellemezte: családjával folyamatosan úton voltak, mindennapjaikat a szegénység, az éhezés és a létbizonytalanság határozta meg.
A falusi gyerekektől tanult népdalokat, kivételes énekhangjára pedig hamar felfigyeltek: 1855-ben, mindössze ötévesen már a felvonások szüneteiben énekelt Mezőtúron. Kezdetben Várai Lujza, később gyámapja, a díszletfestő Kölesi Antal után Kölesi Lujza néven lépett színpadra. Édesapja 1856-ban a kolera sújtotta Kassán lépett fel, ahol állítólag a színpadon, előadás közben hunyt el. A kis Lujza rendszeres iskolai oktatásban alig részesült, írni és olvasni is a társulat egyik tagja tanította meg. A nélkülözés mély nyomot hagyott benne, amiről később így vallott:
A nehéz körülmények ellenére tehetsége gyorsan kibontakozott, és tizenhárom éves korára már gyakorlott színésznőként mozgott a színpadon.
Hamar felfedezték tiszta énekhangját is, és még 14 éves kora előtt, 1864-ben a budai Népszínházhoz szerződtették, ahol nagy sikert aratott a Csikós című népszínműben. Ugyanebben az évben a szabadkai társulat tagja lett. A fordulópontot a cseh származású Blaha Jánossal (Jan Blaha) való találkozása jelentette, aki a szabadkai színház karmestereként tevékenykedett. A nála több mint 20 évvel idősebb férfi hamar felismerte a fiatal színésznő kivételes tehetségét, és elhatározta, hogy operaénekest farag belőle: nehéz operaszerepekkel fejlesztette énektudását, különórákat biztosított számára, és titokban anyagilag is támogatta a családját.
Kapcsolatuk idővel szerelemmé alakult, annak ellenére, hogy kezdetben közös nyelvet sem beszéltek. A cseh származású karmester németül beszélt, Lujza viszont csak magyarul tudott, így eleinte kézzel-lábbal mutogatva próbálták megértetni magukat egymással. A nyelvi akadályokat azonban fokozatosan sikerült leküzdeniük: a férfi magyarul, a fiatal színésznő pedig németül kezdett tanulni, miközben a zene már a kezdetektől közös nyelvet jelentett számukra. Blaha János nemcsak énektanárként és pártfogóként állt Lujza mellett, de a nélkülözésekkel teli gyermekkor után olyan biztonságot is nyújtott neki, amelyet korábban alig ismerhetett.
Blaha János a házasságuk után is egyengette felesége pályáját: Bécsbe is elvitte, ahol Franz von Suppé, a Carltheater zeneszerzője szerződést ajánlott neki, Lujza azonban visszautasította a lehetőséget, mert magyar színésznőként szeretett volna érvényesülni. Ugyanebben az évben Debrecenbe szerződött, és a vándorszínészettel töltött évek után először élhetett viszonylagos anyagi biztonságban, állandó otthonban. Boldogságuk azonban rövid életűnek bizonyult: Blaha János 1870 januárjában, tüdőbajban meghalt, így Lujza már 19 évesen megözvegyült.
Első férje halála után Blaha Lujza pályafutása új lendületet vett: 1871-ben Szigligeti Ede szerződtette a pesti Nemzeti Színházhoz, ahol május 7-én, a Tündérlak Magyarhonban című népszínmű Marcsa szerepében mutatkozott be hatalmas sikerrel. Kivételes énekhangja – amit ezen a linken te is meghallgathatsz –, természetes bája és közvetlen színpadi jelenléte hamar a fővárosi közönség kedvencévé tette. Megjelenése is különösen alkalmassá tette a népszínművek szerepeire: teltkarcsú alakja, kedves arca és játékos, olykor pajkos kisugárzása tökéletesen illett a falusi lányok és asszonyok karakteréhez.
Egyszerre tudott ártatlan, szemérmes és temperamentumos lenni, ráadásul még a merészebb operettszerepekbe is képes volt valamiféle visszafogott eleganciát csempészni. Alakításait így nemcsak énektudása, hanem természetessége és szerethető személyisége is emlékezetessé tette. Különösen nagy sikert aratott A falu rossza, a Sárga csikó és A piros bugyelláris című darabokban, amelyekben szinte rá szabták a népies nőalakokat.
1875-ben az újonnan megnyílt Népszínház tagja lett, ahol népszerűsége tovább nőtt, és kiérdemelte a „nemzet csalogánya” elnevezést. Előadásai a magyar nyelvű színjátszás térnyerésében is fontos szerepet játszottak, hiszen a Népszínház az ő közreműködésével vált a fővárosi német színházak komoly vetélytársává. Hírneve hamar túllépett az országhatárokon: 1883-ban Bécsben is nagy sikerrel vendégszerepelt, Budapesten pedig még a későbbi VII. Eduárd brit királyt, az akkori walesi herceget is elbűvölte. A trónörökös egy előadás után személyesen kereste fel, hogy virágcsokorral gratuláljon neki. Blaha Lujza később naplójában is felidézte a találkozást, amelynek során a herceg állítólag azt mondta, hogy mióta hallotta őt énekelni, még jobban megszerette a magyarokat.
Miközben Blaha Lujza a színpadon sorra aratta sikereit, magánélete korántsem alakult ilyen szerencsésen. 1875-ben, mindössze néhány héttel a megismerkedésük után feleségül ment a nála fiatalabb, tehetős földbirtokoshoz, runyai Soldos Sándorhoz, akivel egy egri vendégszereplése során találkozott. A házasság azonban nem bizonyult boldognak: a színésznő visszaemlékezései szerint férje a négy fal között erőszakosan viselkedett, így kapcsolatuk végül 1879-ben válással végződött. Blaha Lujzának két gyermeke született: fia, Sándor később belügyminisztériumi államtitkár lett, lánya, Sári pedig édesanyja nyomdokaiba lépve a színészi pályát választotta.
Első gyermeke még a második házassága előtt született, édesapjának kiléte máig tisztázatlan. A fiút a színésznő saját vezetéknevén, Reindlként anyakönyveztette. Egyes feltételezések szerint a fiú apja Tamássy József színész lehetett, aki Blaha Lujza gyakori színpadi partnere volt, és akivel a korabeli beszámolók alapján a színpadon kívül is szoros kapcsolatot ápolhatott. Talán ő volt a színésznő igaz szerelme, akiért egész életében epekedett? Ez nem bizonyított, ahogyan az sem, hogy a színésznő érdekből ment volna hozzá Soldos Sándorhoz, ahogyan azt egyes korabeli pletykák sugallták. A magánéletét övező találgatások ellenére népszerűsége töretlen maradt, a közönség pedig továbbra is rajongott a színpadon egyszerre játékos, szenvedélyes és természetes művésznőért.
Blaha Lujza harmadszor is oltár elé állt: 1881-ben feleségül ment egyik lelkes rajongójához, Splényi Ödön báróhoz, akivel végre megtalálta azt a nyugalmat és biztonságot, amely korábbi házasságaiból hiányzott. Bár a visszaemlékezések szerint kapcsolatukat kezdetben nem a mindent elsöprő szerelem jellemezte, házasságuk 28 éven át tartott. A báró türelemmel viselte felesége különös szokásait, amelyek közül talán a színésznő babonái voltak a legérdekesebbek.
Népszerűsége eközben messze túlnőtt a színház világán: nevét és arcképét különféle kozmetikumok, kalapok és legyezők reklámozására is felhasználták, így a korszak egyik legfelismerhetőbb közéleti alakjává vált. Pályája ráadásul akkor sem tört meg, amikor kortárs színésznői közül sokan már visszavonultak. Csiky Gergely kifejezetten neki írta a Nagymama című vígjáték Szerémy grófnéjának szerepét, amelyet összesen 65 alkalommal alakított. A darab sikere is hozzájárult ahhoz, hogy Blaha Lujza érettebb korában is megőrizhette vezető helyét a magyar színpadon.
Blaha Lujza pályafutását számos elismerés kísérte: 1901-ben ő lett a Nemzeti Színház első örökös tagja, a kitüntetést személyesen Széll Kálmán miniszterelnöktől vehette át. Ugyanebben az évben szerepelt az első magyar filmalkotásként számon tartott A táncz című mozgóképsorozatban, 1916-ban pedig a Nagymama némafilmváltozatában is feltűnt, noha a filmezést sosem kedvelte igazán. Harmadik férje 1909-es halála után fokozatosan visszavonult a színpadtól, utoljára 1923-ban jelent meg a közönség előtt, ekkor azonban már nem énekelt. Élete utolsó éveit egyre súlyosbodó betegség árnyékolta be, amely a korabeli beszámolók szerint az agyát is megtámadta. Bár pontos diagnózisa máig nem ismert, a korabeli sajtó fejfájásról, beszédzavarokról és fokozatos szellemi, illetve fizikai hanyatlásról számolt be. Állapota odáig romlott, hogy egyre ritkábban hagyta el otthonát, és még 75. születésnapján is hamar elfáradt, amikor egy cigányzenekar szerenáddal köszöntötte. Nem sokkal később súlyos tüdőgyulladást kapott, amelyből ugyan felépült, de élete végéig ágyhoz kötötten maradt. Ideje nagy részét pesti lakásában töltötte, amelynek ablakából még ráláthatott egykori sikereinek helyszínére, a Nemzeti Színházra.
1926. január 18-án, 75 éves korában hunyt el. Halála az egész országot megrendítette: két nappal későbbi temetését a korabeli beszámolók Kossuth Lajos búcsúztatásához hasonlították. A Nemzeti Színház előcsarnokában ravatalozták fel, utolsó útjára ezrek kísérték, a Kerepesi úti temetőben pedig kétszáz fős cigányzenekar muzsikált a tiszteletére. Kívánságának megfelelően Jókai Mór sírjának közelében helyezték örök nyugalomra. Emlékét Budapest már életében megörökítette: 1920-ban, hetvenedik születésnapja alkalmából róla nevezték el a Népszínház előtti teret, amely ma is Blaha Lujza nevét viseli.
.jpg){kind=link}
Olvasd el ezt is!