Jean-Luc Godard

91 éves korában elhunyt Jean-Luc Godard filmrendező, aki a hatvanas években tabutémák feldolgozásával és újszerű technikák alkalmazásával forgatta fel a filmművészetet.


Kifulladásig című első nagyjátékfilmje 1959-ben került a mozikba Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg főszereplésével. A hatvanas évektől pedig olyan klasszikusssá vált filmjei születtek, mint az Éli az életét, amely 1962-ben elnyerte velencei filmfesztiválon a zsűri különdíját, vagy a Bolond Pierrot, az Alphaville és a Week-end. A világ filmművészetére nagy hatást gyakorló, rendkívül gazdag életműve több mint öt évtizedet fog át. Számos filmes díjjal ismerték el, 1995-ben Locarnóban életműdíjat kapott, 2007-ben az Európai Filmakadémia életműdíját, 2011-ben pedig az amerikai filmakadémia az Oscar-életműdíjat ítélte oda a francia rendezőnek.

Íme, négy Godard-alkotás, amit nem érdemes kihagyni.

​Kifulladásig

Egyike azoknak a filmeknek, amelyeket bizonyos mértékig nehéz nem természetesnek venni, vagy legalábbis nem értékelni, már csak a puszta találékonysága miatt is. Aki igazi filmrajongó, az érezheti a hatását. Azt mondani, hogy Godard a debütáló filmjével újraírta a mozi szabályait, talán túlzásnak tűnik, de nem az.

Életre kel a stílus, az összes jump-cut, a szabad stílusú kézi kameramunkával. És ott vannak a sztárok, Jean-Paul Belmondo (aki ezután nemzetközi sztárrá vált) és a tragikusan fiatalon elhunyt, Jean Seberg. Spontán, improvizatív lendület, a karakterek pedig sem hősök, sem antihősök, csupán emberek, akik ragályos karizmával rendelkeznek.

A Kifulladásig egy új mozi születésének komédiába illő, gazdagon rétegzett műve.

Külön banda

A francia filmrendező, a Külön banda című filmben stilisztikai trükkök egész tárházát vonultatja fel. Godard nagy hatású produkciójában egy filmmániás párost (Sami Frey és Claude Brasseur) követ figyelemmel, akik egy fiatal nőt (Anna Karina) is bevonnak a rablásba.

Ami egyébként lehetett volna egy lineáris levezetésű bűntény, az egy laza tombolássá vált a párizsi utcákon három fiatallal. Annyi mindent lehet itt szeretni, a védjegyévé vált egyperces csenddel, a Louvre-on való sprinteléssel vagy épp az ikonikus Madison-tánccal. Ez Godard egyik legbájosabb alkotása.

A megvetés

Alberto Moravia olasz regényéből adaptált Megvetés egy problémás filmprodukciót helyez egy haldokló házasság mellé. A drámaíró (Michel Piccoli), akit azzal bíztak meg, hogy adaptálja az epikus darabot a filmvászonra, a produkcióval kapcsolatos végtelennek tűnő problémákkal találja szemben magát. Többek között egy nagyszájú amerikai producerrel (Jack Palance), egy makacs rendezővel (Fritz Lang) és egy elégedetlen feleséggel (Brigitte Bardot).

Ami elképesztő, hogy A megvetés egyszerre több tud lenni: romantikus dráma, a filmipar kritikája, tézis az irodalmi adaptáció fogalmáról, és szerelmes levél magához a filmhez. Ez az egyetlen alkalom, amikor Godard valaha is kacérkodott egy nagy költségvetésű film elkészítésével.

Hímnem, nőnem

Az 1960-as évek francia ifjúsági kultúráját sokoldalúan érzékelteti a Hímnem, nőnem. Amikor egy fiatal politikai idealista (Jean-Pierre Léaud) beleszeret egy feltörekvő popénekesnőbe (Chantal Goya), hamar kiderül, hogy mennyire különböző nézeteket vallanak.

Godard megragadja a fiatalok szorongását – és életörömét –, miközben a kor politikai és kulturális mozgalmait vizsgálja. A szereplőkkel közvetlen interjúk készülnek, ál-dokumentarista módon, és hagyja, hogy a legkülönfélébb témákról mondják el véleményüket. A filmben felsorakoztatott súlyos témák ellenére is egy könnyed alkotás.



A figyelmetekbe ajánljuk