Balerinának, majd vegyészmérnöknek készült, végül fotográfus lett – amivel a közönség biztosan nyert. Keleti Éva képei ugyanis a kortörténet felbecsülhetetlen értékű lenyomatai. A mai napon töltötte be 90. életévét – ebből az apropóból korábbi, vele készült interjúkat osztjuk most meg.
Keleti Éva leginkább a színházi és a művészvilág ismert alakjait örökítette meg, egyedi látásmóddal. Színészeinkről, táncművészeinkről olyan portrékat készített, amelyeken „hétköznapi" arcukkal nézhetünk szembe. Ráadásul négy évvel ezelőtt, 86 évesen újra fényképezőgépet ragadott.
Több tízezer darabból álló életművéből mire a legbüszkébb?
Sok képemhez olyan érzelmek fűződnek, amelyek csak nekem mondanak valamit, de nem biztos, hogy fotográfiailag is kiemelkedők. Az egyik legkedvesebb képemet a színészből lett újságíróról, Ferenczi Krisztináról készítettem. Megkeresett, hogy csinálnék-e róla olyan képeket, amilyen „egykor volt". Tudatosan készültünk mindketten, kimentünk a szabadba, fehér blúzt vett fel. És a temetésén is ezt a képét tették ki…
A fényképezésben mennyi a tudatosság és mennyi a véletlen, a szerencse?
Tudtam, mit akarok csinálni, és kitartottam mellette 40-50 évig – többnyire a tudatosság jegyében. Számomra a fotografálás az emberről, az arcokról, az életről szól, mondani akartam valamit a színészekről, akiket fotóztam. Mindig a „magánemberi" arcuk izgatott, amikor nem játszanak, hanem olyanok, mint te vagy én.
Milyen képessége segítette abban, hogy így megnyíltak ön és a gépe előtt? Színházifotós-pályájának elején úgy emlegették, mint „az operatőr Mátray felesége".
Úgy beszélgettem a színészekkel, mint bárki mással, nem ájultam el tőlük. Ruttkaival például a gyereknevelésről elmélkedtünk. Nem munka volt, hanem – kis túlzással – a beszélgetés egy szakaszában zajlott a fotózás, általában a színészek lakásán, saját közegükben. Ismertek már arcról, bizalommal voltak irántam, mert jártam előadásokat fényképezni Nyíregyházára, Pécsre, Szegedre, Debrecenbe, Zalaegerszegre. A baráti társaságban eleinte csak tudomásul vették, hogy csinálok képeket. Akkor fogadtak el igazán, amikor kitaláltam a másfajta színházi fotografálást. Kezdetben a színház azt mondta: tíz beállított kép kell. Engem azonban érdekelt a díszlet, a jelmez, elkezdtem boncolgatni, mi is a színházi fotó. Megkértem a rendezőket, hogy a próba után visszahívhassam a színészeket a színpadra: azt fotóztam, ami a darab lényege, ami vizuálisan is jó. A még érzékenyebb film több lehetőséget adott, már „menet közben" lehetett fényképezni. És mindig korrekt voltam: megmutattam a képeket megjelenés előtt. Csak néhányszor volt, hogy megvétózták.
Megérezte, mikor készít „maradandó" képet?
Munka közben „lila ködben" voltam, csak az foglalkoztatott, hogy visszaadjam az előadásból azt a hangulatot, amit akkor, ott éreztem. Csak utólag, az előhíváskor derült ki, ez mennyire sikerült. Vallom: a pillanatot meg kell ragadni, mert nem ismétlődik meg.
Önre is igaz, hogy „képekben lát"?
Igen, ez nagyon érdekes kérdés. Képekben fogalmazom meg a véleményemet, a kérdéseimet. Mást látok az utcán is: ha például a fiammal sétálunk, kérdezi, láttad ezt? Valószínűleg nem, mert csak azt „vágom ki" az utcaképből, ami nekem fontos. Az életet, a mozgást és ezen belül az embereket figyelem. Buszon, villamoson is nézem a cselekvéseiket, reakcióikat. Szeretem őket, ezt próbáltam átvinni a képeimbe is. Épp ezért olyat nem fotóztam, akit nem kedveltem. Akiről nem alakult ki konkrét véleményem, arról nem tudtam jó képet készíteni.
Fotó: Hamu és Gyémánt / Bácsi Róbert László
Férje operatőr volt, nem próbálta az állóképet mozgóra cserélni?
Nem. Egy 300-as telével belenézni a színész arcába, többet mond, mint egy filmfelvétel. Szakmáról amúgy sem beszéltünk a férjemmel, ezt az elején leszögeztük. Néha megmutatta a filmjeit, ritkán ő is megnézte a képeimet, de inkább távolról tiszteltük egymás munkáját.
Hogyan ismerkedtek meg?
Egy operatőr barátnőmmel és néhány kollégájával elmentünk a Mosoly cukrászdába, ott volt a végzős operatőr, Mátray Mihály is. Az este végén az egyik fiú azt kérdezte: Misi, miért nem veszed el Évát? Akkor írt egy cetlit, hogy 1954. december 31-ig feleségül veszem Keleti Évát, tanúk is aláírták, és jót nevettünk az egészen. Snitt. Néhány héttel később az Ernst Múzeumban néztem egy kiállítást, és véletlenül Misi is ott volt. Elhívott moziba, megnéztük a Szürke fényt. Ez volt 1954 tavaszán, és december elején az esküvőnk, amelyet 61 évi házasság követett.
Emlékszik az első képére, gépére?
Langer Kláritól, az egyik mesteremtől kaptam a 20. születésnapomra egy Rolleiflexet. Az első kocka egy szabadban zajló iskolai tornaórát örökített meg, amelyet Kertész Aliz olimpiai bajnok tornász tartott. Ez volt az első megjelent képem is, 1952-ben, 21 éves koromban az akkori Szabad Népben. Vegyészmérnöknek készültem, kémia–fizika szakra jártam az ELTEre, de jelentkeztem egy fotós tanfolyamra, ahol a legcsodálatosabb emberek tanítottak: Langer Klári, Reismann Mariann, Vadas Ernő. Úgyhogy pályát módosítottam. Velem együtt hat nő kezdte el a fotószakmunkás iskolát, de csak én fejeztem be. Akkor ez még egy férfias szakma volt.
Többször módosította terveit, gyerekként balerinának készült.
Igen, és zongorázni is tanultam, de egyikben sem voltam jó.
Szülei nem próbálták „nőiesebb" szakma felé terelni?
Értelmiségi, liberális légkörben nőttem fel, a mai lakásomban éltek a nagyszüleim és a szüleim is, akik megadtak mindent, amit csak tudtak, és kinyitották a szememet arra, hogy valósítsam meg az álmaimat. Papp néni, az első osztályos tanító nénim szintén meghatározó személy. Balkezes voltam, amiről le akartak nevelni, de nagyon nehezen ment. Papp néni kötött a jobb csuklómra egy piros szalagot, hogy tudjam, ezzel a kezemmel kell írni. Ez a „szalagos módszer" végigkísérte az életemet: fontos dolgokra gondolatban gyakran rákötöttem. Egyébként az első kiállításomra, az Ernst Múzeumba eljött a tanító nénim is.
A lakása „nyitott házként" látta vendégül a hatvanas–hetvenes évek értelmiségi „krémjét": esténként művészek, újságírók, színházi emberek fordultak meg benne.
Anyukám készített teát, pirítóst, és a földön ülve beszélgettünk, volt, hogy tízen, máskor harmincan. A gyerekek és a szüleim aludtak, mi pedig éltünk. Így buliztunk. Ide járt Huszti, Márkus Laci, MGP (Molnár Gál Péter színikritikus – a szerk.), Marton Laci és még rengetegen. Ezek nem színész-fotós kapcsolatok voltak, hanem emberi barátságok.
Ha már „emberi kapcsolatok": hogy egyeztette össze a családi, anyai teendőket a nem mindig kiszámítható, esti munkával?
1954-ben 23 éves voltam, szinte vénlánynak éreztem magam, amikor férjhez mentem. Rá egy évre megszületett a fiunk, Misi, majd három és fél év múlva a lányunk, Kati. Reggel én vittem őket óvodába, amikor tudtam, mentem is értük, és este dolgoztam a színházban. Akkor három hónap volt a szülési szabadság, úgyhogy a szüleim rengeteget segítettek.
A színház szeretete szintén gyerekkorból ered?
Igen, sok ifjúsági előadást néztem középiskolásként az Erkel Színházban, Gobbi Hildát akkor láttam először, hamar megszerettem azt a világot. 1945 januárjában, a felszabadulás utáni első vasárnap a szüleimmel kézen fogva mentünk a Magyar Színházba egy matinéra. Várkonyi, Ladányi, Major, Ilosvai, Gobbi… Budán még harcok folytak, a színházba beesett a hó, de ott szorongott egy csomó ember. A Vigadóban gyönyörű irodalmi esteket tartottak, oda anyukámmal jártam.
Fotó: Hamu és Gyémánt / Bácsi Róbert László
Gyakran a fotográfia nagyasszonyaként emlegetik, amit visszautasít. A 2017 márciusában kapott Kossuth-díj óta sem érzi „jogosnak" a titulust?
Nagyon bosszant és zavar, én egyáltalán nem vagyok ilyen típus! Ugyanolyan fotós vagyok, mint a többiek. A Kossuth-díjnak nagyon örülök, több felkérést kapok azóta, de aki csak a „dicsfény" miatt keres, azzal nem törődöm.
Készülnek ma olyan ikonikus képek, amelyeket évtizedekkel később is emlegetni fognak?
Szkeptikus vagyok. Az új technika megöli a fotográfiát. A fotózás eredeti műveletéhez ugyanis gondolkozni kell. Akkor nyolc kockát csináltunk egy tekercs filmre, most lőnek összevissza, s egy jó csak akad köztük. Ugyanakkor nagyon jók a mai fiatal dokumentarista fotósok, csak kevesebb a lehetőségük, a sajtótermékek piaca – finoman szólva – nincs jó állapotban. Hiába nyílt ki a világ, az interneten inkább az instant képekre van igény. Más ma a közlési mód.
Mégis fotózott mobillal is…
A férjem betegágya mellett ültem magányosan, és érzéseket, villanásokat, hangulatokat, absztraktokat örökítettem meg. Portrét eszembe nem jutna mobillal készíteni.
Hatvanévesen abbahagyta a munkát, de pár évvel ezelőtt újrakezdte. Ennek „nyitánya" volt a 85. születésnapja alkalmából, a kevéssé ismert képeiből rendezett Kontakt című kiállítás. Miért az újrakezdés?
Korábban elhatároztam, hogy 60 évesen abbahagyom, azt gondoltam, ez a szakma idős hölgynek nem való. Domján Edit is hatott rám, aki 40 évesen úgy döntött, nem akar megöregedni. Szarka Klára, állandó kurátorom beszélt rá a tavalyi kiállításra. Nagyon gyötrelmes volt az anyag válogatása, főként mert sok halottal kellett szembenézni. Ugyanakkor jó érzés volt, hogy az idő nem port, hanem emlékeket rakott az évtizedekkel azelőtti képeimre. Ruttkai Éváról találtam néhány olyan felvételt, amelyeket nem szánok a nyilvánosságnak, nem akarom, hogy olyan kiszolgáltatott helyzetben lássák. A Nemzeti Múzeum őrzi a képeim jogát, halálom után majd ők eldöntik…
Keleti Éva fotóművész 1931. augusztus 18-án született. A Kossuth- és Balázs Béla-díjon kívül Táncsics Mihály és Prima Primissima díjas, valamint érdemes és kiváló művész, négy unokája és hat dédunokája van. 1951-ben otthagyta az ELTE-t és a Magyar Fotónál dolgozott 1976-ig, közben elvégezte a riportertanfolyamot. Dolgozott az MTI-nél, majd 1989-ig az Új Tükör fotóriportere, képszerkesztője, főszerkesztőhelyettese. Sajtófotót tanított Indiában, majd a Színházi Élet képszerkesztője volt. 1993-tól a Ferenczy Europress vezető munkatársa, vezetője. Több alkalommal tagja volt az Interpress, a Photo World Press Photo zsűrijének. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke.
Az interjú a Hamu és Gyémánt magazin 2017. nyári lapszámában jelent meg.
Szöveg: Krausz Viktória
