Szegő András írása a Hamu és Gyémánt Magazin számára
– Agárdy Gábort keresem...– szólítom meg a nővért a folyosón. – Ott fekszik, ahonnan ki tetszett jönni – mondja, és elindul a 331-es szoba felé. Én utána. Az ajtóból az első ágyra mutat:– Hát itt van!– szól, és otthagy. Madárcsontú ember szendereg az ágyon, beesett arc, fáradtságtól megkopott vonások. Te jó ég! Ő volna az?
Számomra ő jelentette hosszú ideje az élni akarást, a lendületet, a szenvedélyt, az elpusztíthatatlan életerőt, a vitalitást. Nem is olyan régen még áhítattal bámultam, amint túl a nyolcvanadik életévén fergeteges és utánozhatatlan lendülettel huszonéveseket táncol le a színpadon; amint képes hibátlan pontossággal háromfelvonásos főszerepet megtanulni; amint hajnalig régmúlt történetekről mesél a színház melletti borozóban, és csakis azért hagyja abba, mert látja, hogy már kezdek kicsit álmosodni. Hát akkor? Ő lenne Gabi bácsi?! A nagy színész, a zseniális komédiás, a robusztus személyiség, az örök energiaforrás, a hatalmas túlélő, a tanú, a továbbvivő?
Leülök az ágy melletti székre, és várok. Figyelem, ahogy szuszog, veszi a levegőt, amint keze nyugodtan az ágyhoz simul. Alszik? Álmodik? Vagy már máshol jár?
A huszadik század elején, röviddel a világégés előtt, amikor a földkerekség nagyobbik része a békesség illúziójában élt, Törökország északi részén már incidensekkel, zavargásokkal kezdődött, majd a világháború alatt a történelem egyik legszörnyűbb népirtásába torkollt a nemzetek közötti ellentét. Nemzettudatra ébredt nacionalisták néhány nap alatt vérgőzös őrületben több millió örmény lakost mészároltak le. Az életben maradt néhány tízezer örmény fejvesztve menekült – ki merre látott. Aki tehette, vagy a szerencsésebbje már az első zavargásokat követően elhagyta szülőföldjét. Így az a három jó barát is, aki egy tengerjáró fedélzetén bújt meg, és jutott el Olaszországba. Itt elbúcsúztak egymástól, és szétváltak útjaik.
Egyikük Franciaországba ment. Marseille-ben telepedett le, ott alapított családot. Hamarosan fia született, aki ifjú fejjel Párizsba ment, és felkereste a kor legnagyobb énekesnőjét, Edith Piafot azzal az eltökélt szándékkal, hogy ő is sanzonénekes akar lenni. Piaf meghallgatta, és azt mondta, óriási karrier vár rá, ha lesz kellő türelme, hogy tanuljon és gyakoroljon. Volt. És hamarosan megismerte a világ. Ő az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb legendája, a francia sanzon klasszikusa, Charles Aznavour.
Másikuk áthajózta az óceánt, és Amerikában kötött ki. Egy ideig a keleti parton próbált szerencsét, aztán kalandos körülmények között átvasutazott a túloldalra. Egy zsidó fűszeres lányát vette ott feleségül, és hamarosan átvette a boltot. Úgy remélte, hogy elsőszülött fia fogja továbbvinni az üzletet, akit azonban jobban érdekelt a komédia. Zenét tanult, színiiskolába járt, cirkuszban segédkezett, majd egy gyors elhatározással elment Hollywoodba, hogy szerencsét próbáljon. Néhány felejthető és kevésbé sikeres próbálkozás után hallotta, hogy a Metro–Goldwin szereplőt keres egy új produkciójához. Jelentkezett, és a próbafelvételek alapján megkapta a Kopogd le a fán! főszerepét. A film révén a nemzetközi filmvilág egyik elsőszámú sztárja lett. Ő Danny Kaye.
A harmadik barát Románián keresztül Magyarországra ment. Szegeden telepedett le. Megnősült, és neki is fia született. Örömében, ahogy kijött a kisded a kórházból, elvitte magával, és megkereszteltette a maga görögkeleti hitére. A mama, éktelen haragra gerjedt és elrohant a csöppséggel a közeli katolikus templomba, és katolikusnak kereszteltette. Otthon aztán kitört a ramazuri: két vallása mégsem lehet a gyermeknek. Hosszas civódás után aztán megszületett a kompromisszum, legyen akkor egy harmadik. És ugyanaznap harmadszor is megkapta a keresztséget az újszülött, ezúttal görög katolikusként. Meglehetősen furán kezdődött hát számára ez az élet, ám a folytatás sem lett kevésbé különös, kevésbé megpróbáltatásteli. Élete mindvégig hányattatott, rendkívüli, kalandos volt. Mindeközben tehetsége, elhivatottsága, embersége révén a legnagyobb magyar színészek közé emelkedett. Agarjan Gáborként született, de úgy ismerte és szerette meg az ország, hogy Agárdy Gábor.
– Tessék csak nyugodtan beszélni hozzá!– szól be az ajtón a nővér. Erőt veszek magamon, zavartan odanyúlok. Megsimogatom a kezét. Felnyitja a szemét. Különös, nem úgy, mint aki felébred, hanem aki ott van alvás és ébrenlét határán, vagy túl azon, amit annak tartunk. Túl álmon, ébrenléten, túl öntudaton, túl realitáson, ahol már nem érvényesek ezek a fogalmak. Úgy érzem, hogy csukott szemmel is érzékelt mindent, és most nyitott szemmel is befelé éli a világot. Meg se rezdül az arca, néz előre mozdulatlanul, talán a szája sarkán suhan át valami mosoly.
– Örülök, hogy bejöttél – mondja, és szemével int, hajoljak oda. Megpusziljuk egymást. Bőre pergamenszerűen vékony és áttetsző. Borika mesélte – folytatja –, hogy felhívtad őt. Mondta, hogy telefonált az a drága ember!
– Persze, persze – rebegem –, hiszen tudod, mennyire szeretlek benneteket.
– Tudom – mormolja maga elé. Korábban lényének mindig része volt valami egészen csodálatos, egyedi játék, ahogy szavai mindig ott billegtek a fanyarság és az érzelmesség, az irónia és a kitárulkozás mezsgyéjén. Most egészen más. Szavai szinte lebegnek. Mintha leegyszerűsödött volna számára minden.
– Olvasod ezeket az újságokat?– kérdezi hirtelen, és oldalra mutat, egy stósz napilapra. Hangja is kopogóssá, haragossá válik.
– Ha nem muszáj, akkor inkább nem…
– Neked van igazad! Tele vannak mindenféle baromsággal, de arról egy sem tesz említést, hogy most volt Imre (Sinkovits) halálának az évfordulója.
Döbbenten hallgatom. Valójában azt sem tudom, hogy hányadika van ma, és Imre bácsiról is csak arra emlékszem, hogy valamikor az év első napjaiban halt meg, ő pedig ennyire tökéletesen képben van? És félelemmel is hallgatom, mert nagyon nem szeretem, hogy éppen a halálról beszél. Próbálom is gyorsan másra terelni a szót, jobb nem jut eszembe, megkérdezem, hogy kér-e valamit, de csak folytatja.
– Nem sokkal azelőtt volt egy kemény műtétem. Nagyon szarul voltam, belül már fel is adtam. Imruska járt be hozzám naponta többször is, hogy tartsa bennem a lelket. Könyörgött, hogy szedjem össze magamat, győzködött, hogy még van dolgunk együtt ebben a világban… Nekiduráltam magamat, és valahogy visszakapaszkodtam… Na, testvérkém, itt vagyok, fogjuk meg egymás kezét! Erre nem ő hagyott itt? Szerdán még előadás után beköszönt a büfébe, hogy siet haza, mert várja őt a Katika. Mondtam is neki, siessen, mert aztán még ott fogja őt hagyni a végén. Nagyot derült. Még megbeszéltük, hogy mekkora ajándéka a sorsnak, hogy neki ott van Katika, nekem Borika, két olyan tündér, aki elvisel bennünket ezzel a cudar megszállottságunkkal, akiket talán meg sem érdemlünk, annyira jók, türelmesek, áldozatosak hozzánk. Aztán szokás szerint megölelt… Pénteken reggel pedig… Igen… Elment… Most meg egy sor sem jelenik meg róla. Érted ezt?
Ülök és bámulok magam elé. Ugyan, mit mondhatnék? Hogy nem? Vagy azt, hogy nagyon is?!
Tizenhat évesen lépett először színpadra Szegeden, az akkori legendás szegedi társulatban, együtt az akkoriban szintén pályakezdő Komlós Jucival és Mészáros Ágival. Ott élt gyakorlatilag a színházban, végigült minden próbát, előadást, elvállalt minden házon belüli feladatot, súgott, végszavazott, statisztált, ha bármi szerepelnivaló akadt, boldogan lépett színpadra, és mindent, amit csak lehetett, igyekezett ellesni az idősebbektől. Ez volt számára a tanoda, a főiskola, az egyetem, különleges engedéllyel nem is kellett látogatnia a pesti színiakadémia óráit, csupán minden év végén vizsgáznia kellett. Persze, rögtön az első ilyen vizsgán alaposan meg is gyűlt a baja a vizsgabizottsággal. Belépett a nagytekintélyű urak elé, amelynek az elnöke a kor egyik legnagyobb hatású drámai színésze – a nyilas érában később sajnos dicstelen szerepet játszó – Kiss Ferenc volt. Az elnök szokás szerint megkérdezte, hogy milyen verset szeretne elszavalni a növendék, Agárdi pedig haptákba vágta magát, és rázendített: „Peturral a temetőben!” És folytatta volna is, csakhogy Kiss közbeszólt. Nem értettem jól a vers címét, nem ismételné meg? Agárdi krákogott egyet, aztán hangosabban és lassabban megint hozzákezdett: „Petúrral a temetőben!” Hirtelen dermedt csend támadt, Kiss pedig érezhető ingerültséggel immár ráförmedt: nem értettem jól! Hát ez töksüket, gondolta Agárdi, de rajtam nem fog ki! Torkaszakadtából elkezdte üvölteni: „Petúrral a temetőben!” Erre Kiss felugrott. Dörgedelmes hangerővel ordítani kezdett: Azonnal takarodjon ki! Döbbenten, értetlenül, megszégyenülten húzta kifelé az irháját, amikor a lépcsőházban utolérte a bizottság másik tagja, Lehotay Árpád, és szólt, hogy jöjjön vissza holnap, akkor nem lesz itt Kiss, és nem lesz semmi probléma. – De hát tanár úr, könyörgöm, mondja meg, mit vétettem? – kérdezte kétségbeesve Agárdi. – A vers címét csak jól mondtam..? – Hát, ez az – mondta Lehotay –, ez a baj! Hát maga nem tudja, hogy Kiss Ferencnek éppen most végződött botrányosan egy viharos kapcsolata Petur Ilkával, a híres primadonnával? És ô azt hitte, hogy maga vidéki tanoncként gúnyt űz belőle! Ezért vágta ki!
A Magyar Rádió büféjében: Agárdy Gábor, Angyal Sándor, Szakáts Miklós és háttal Szatmári István színművészek, 1960.
Fortepan / Szalay Zoltán
Agárdy másnap visszament, és kiválóan levizsgázott. Később a híres szegedi Az ember tragédiájában együtt játszhatott Lehotayval. Lehotay volt Ádám, Tőkés Anna volt Éva, Lucifer pedig Csortos Gyula. És járt oda rendszeresen szerepelni Somlay Arthur, Ajtay Andor és Jávor Pál is. Utóbbi különösen nagy hatással volt rá. Szegeden mindig ott nyüzsgött körülötte, és boldog volt, amikor egyáltalán észrevette, szólt hozzá. A bajuszát is kifejezetten Jávor tanácsára növesztette. Ő mondta, hogy növessze meg, mert – mindig szerette néven nevezni a dolgokat – „olyan takony pofával, mint amilyen neked van, öcsém, nem lehet érvényesülni ezen a pályán!”. Innen lett a legendás, életét végigkísérő, szinte emblémává lett Jávor-bajusz. Azt is mondta neki Jávor, hogy ha Pesten jár, és gondja van, keresse meg a lakásán. Még a címét is megadta. Ő pedig volt olyan vakmerő, hogy el is ment hozzá! Ismeretlen segédszínészként becsöngetett az ország legnagyobb sztárjának Pasaréti úti villájába! Jávor pedig betessékelte a vendégszobába, és azt mondta, hogy addig lakhat ott, ameddig gondolja. És valószínűleg nem is azért, mert különösebb tehetséget látott benne, vagy különösen megszerette volna, hanem mert volt benne valami alapvető emberség, nyitottság. A kor volt ilyen? A szakma? Vagy Jávor? És nem csupán megvendégelte, hanem bevitte a filmgyárba, és szólt, hogy adjanak neki egy néhány mondatos szerepet, hozzá kiharcolt 100 pengős napidíjat, ami egyhavi színházi fizetésnek felelt meg. De Jávornak még ez sem volt elég! Ennyivel azért nem érjük be, kacsintott hamiskásan, és a néhány másodperces jelenetbe vagy belebakizott, vagy újra- vetette, mert nem találta elég jónak, vagy megrendezte legendás és rettegett dührohamainak egyikét. Tehát úgy alakította a dolgot, hogy elhúzódjon a szerep három napra, és Agárdi 300 pengővel térhessen vissza Szegedre.
– Nem is szoktál felkelni? – kérdem tőle bátortalanul.
– Nem. Nagyon fáj a gerincem… Ha ülök, akkor is…
– Az sem jó, ha naphosszat itt fekszel, Gabi bácsi… Le fogsz gyengülni!
– Nagyon, nagyon fáj, hidd el.
– És eszel valamit?
– Nem kívánok semmit. Ez is a legnagyobb baj. Több mint húsz kilót fogytam.
– De, ugye nem adod fel? Nem adhatod fel! Annyira fontos vagy nekünk, annyira kellesz, annyira szükség van rád!
– Járnak be a színházból, és mondják, hogy várnak a szerepeimmel. Nem adják oda senkinek.
– Persze, mert nem tudná azokat senki úgy eljátszani…
– Nemrég bent volt a barátod, Cserhalmi Gyuri…
– Mondta is, hogy mennyire aranyos voltál…
– Ő mondta, hogy addig nem halhatok meg, amíg nem mutattam meg, miként is csináltam tánc közben a bölcsőt. Hogy azt nem vihetem magammal, mert senki sem tudja a világon.
– Így van, Gabi bácsi! Feleki Kamillka tudta még…
– Ez nem az! Tőle láttam, hogy térden jár a színpadon, és az nekem nagyon kellett. Én nem voltam olyan zseni, mint ő vagy Latyi, de nekem is kellett valami produkció. Kértem Kamillt, de soha nem árulta el, hogy miként csinálja. Meghívott ebédre, küldött süteményt Borikának, nagyon jókat mondott rólam társaságban, de ezt nem árulta el. Azt a figurát, amit láttatok, én találtam ki. Éjszakákon át próbálgattam, és gyakoroltam hónapokon keresztül.
– De egyszer még, ugye, megmutatod?
– Majd, egyszer…
A háború alatt a frontszínház tagjaként az ukrajnai hadszínteret járta, hogy szórakoztassa az odavezényelt, fázó, rettegő magyar katonákat. A voronyezsi áttörés idején ő is fogságba esett, egy szibériai hadifogolytáborba került. Egész nap dolgozott a többiekkel, esténként viszont a barakkban, ha csak tehette, félrehúzódott, és rajzolgatott. Az egyik őr észrevette, hogy szabadidőben gyakran firkálgat, beszédbe is elegyedtek, és megkérdezte, hogy nem festőművész-e véletlenül? Agárdi mondta, hogy a foglalkozása színész, de kedves szórakozása odahaza is a festegetés. Mondta az őr, hogy várjon egy kicsit. Elment, majd kisvártatva jött a hírrel, hogy várja őt sürgősen a táborparancsnok. Felmentek hozzá, az leültette, cigarettával kínálta, és megkérdezte, volna-e kedve lefesteni őt? Persze, hogy volt – némi étel, cigaretta, gyógyszer reményében. A következő heteket az irodában töltötte, ahol a parancsnok teljes puccban, kardostól, kitüntetésestől modellt állt egy fotel mögött, ahogy tették a cárok évszázadokon keresztül. Amikor elkészült a festmény, a generális annyira meg volt vele elégedve, hogy a kurblis telefonon menten felhívta a szomszédos tábor parancsnokát, és elmondta, hogy itt van egy híres magyar művész, aki őt pompásan lefestette, nem akarja-e, hogy róla is készüljön egy ilyen portré? Az persze, hogy akarta, küldött is érte menten egy harckocsit, és így átkerült a szomszéd táborba, amelyik néhány kilométerrel már közelebb volt Magyarországhoz. Az a generális is éppen úgy beállt karddal, kitüntetésekkel együtt díszegyenruhájában a fotel mögé, róla is éppen úgy elkészült a kép, ő is éppen olyan elégedett lett, ugyancsak ajánlotta a következő, táborparancsnoki tisztet betöltő tábornoknak, és ezzel megint közelebb került az otthonhoz. Így jött visszafelé táborról táborra, tucatnyi büszke portrén keresztül, míg a végén haza nem festette magát. Különös, hogy zseniális rajztudása, kompozíciós készsége, színfantáziája, jellemábrázoló képessége ellenére soha nem tekintette élethivatásának a festést. Megmaradt számára hobbinak, játéknak, szenvedélynek, szórakozásnak, megszállottságnak. Örök szerelme az ikon volt, olyannyira, hogy egy időre a színháznak is hátat fordított, és szerzetesi csuhát öltve elment a zagorszki kolostorba, ahol egykoron Andrej Rubljov is tanult, és hónapokig cellában lakott, priccsen aludt, csajkából evett. Ismerkedett az ikonfestészet titkaival. Moszkvában kiállítást rendeztek az ikonjaiból, a Vatikánt is díszíti egyik festménye, sőt az Interpol világszerte körözte azt a képét, amelyiket az egyik budapesti templomból raboltak el, és vittek ki külföldre. Hogy mi is lett a sorsa, azt később Sinkovits Imre mesélte el.
„Egyszer Bécsben léptünk fel a Nemzeti Színházzal, és Gabi sétálni hívott a Belvárosba. Útközben megéheztünk, és összeszedtük minden pénzünket, ami a zsebünkben volt. Két parizeres zsömlére futotta belőle. Lődörögtünk tovább, aztán egyszer csak egy műkereskedő kirakatában megláttunk kitéve egy gyönyörűséges ikont. Több tucat lógott kint, de ez mindegyiknél szebb volt. Rögtön megismertem, hogy ez Gabi festménye, az, amit a Rózsák terei templomból loptak el. Szóltam Gabinak, ő is rögtön ráismert. Ez az én képem! Berohantunk, kérdeztük, hogy mennyibe kerül az ikon ott, a kirakatban? A kereskedő végigmért bennünket, és mondta, hogy ez bizony nagyon-nagyon sok. Mégis mennyi? Legalább 32000 schilling. Egymásra néztünk Gabival. Mind a ketten ugyanarra gondoltunk. Hogy hány parizeres zsemlét is vehetnénk a festményből?”
Hátranyúl az éjjeliszekrényre, és rutinos mozdulattal leveszi cigarettatárcáját. Kinyitja, a cigaretták gondosan elrendezve sorakoznak. Kettőt-hármat megtapogat, kiveszi valamelyiket, a többit elrendezi, becsukja a tárcát, és ugyanoda, ahonnan elvette, visszarakja. Aztán az öngyújtóért nyúl, és gyors mozdulattal rágyújt. Lassan, mélyet szív. Könyökét az ágy szélére támasztja, ujjai között a cigarettát magasra tartja. Valamin elmereng, és közben a cigaretta kihull a kezéből, le a padlóra. Rémülten felkapom, és visszateszem a kezei közé.
– Készül valami köteted mostanában? – kérdezi váratlanul. Nagyon meglep a kérdés, mert eddig egyetlen kötetem jelent meg, és nem is mertem remélni, hogy ő egyáltalán észrevette, hogy tud róla.
– Talán rólad kéne Gabi bácsi… – habogom, pontosan nem is tudom, hogy miért. Hogy hátha örül neki? Hogy hátha kicsit felderítem? Hogy valamennyire leteszteljem, miként is reagál? Vagy lelkem mélyén izgat egy fantasztikusan nagy színész, egy fantasztikusan nagy korszak, egy tovatűnt mesevilág története?
A hamutartójához nyúl, és gondosan elnyomja a félig elszívott cigarettát.
A háború oly sok minden mellett szétverte a színházi életet, a legendás szegedi társulatot is. A híres igazgató, Sziklai Jenő, bár megkapta a mentességet, úgy érezte, hogy nem bújhat ki sorsa elől, sárga csillaggal a kabátján bevonult munkaszolgálatra, és többé nem látta senki. A társulat tagjai szerteszóródtak az országban, Agárdy az akkor ismét dívó vándorszínész életet választotta. Ha nem is ekhós szekéren, de sokszor stráfkocsi platóján járták az országot ládáikkal, amelyekben benne volt az egész kelléktáruk. Minden nap más helység, más darab, más közönség, más szerep. A szereposztás úgy kezdődött, hogy kinek mihez volt jelmeze. Amihez volt, azt a szerepet játszotta. Az egyik, későbbi nagy színészért azért vetélkedtek a társulatok, mert a papája pék volt, és mindig hozott néhány vekni kenyeret, papírzsákban kiflit vagy zsömlét magával. Az akkori rossznyelvek szerint „belisztezte” magát a klasszikus magyar színjátszásba. Aztán előadások után vagy fizettek, vagy nem. Vagy ettek, vagy nem. Vagy tellett benzinre, hogy továbbutazzanak, vagy nem, és akkor maradtak, és eljátszották másnap is ugyanazt. Nem zavarta őket. Örültek, hogy játszhattak. Akkor vált ismertté az egyik zseniálisan találó Agárdi-aforizma: az az ember, aki képes elhinni este 7 és 10 óra között, hogy ő a Julius Caesar, az egy őrült. Amelyik pedig nem képes elhinni, az egy rossz színész…
A Magyar Rádió stúdiója, Agárdy Gábor és Solti Bertalan színművészek, 1974.
Fortepan / Szalay Zoltán
Aztán jött az államosítás. A párt tulajdonába vette a színházakat, és ennek az önfeledt, kalandos időszaknak is vége lett. Így került Miskolcra. Remek színház, ragyogó társulat – olyan hatalmas művészek száműzettek oda, mint például Szabó Sándor, Komlós Juci, Bessenyei Ferenc vagy Tímár József. Remek évek voltak: nagyszerű szerepek, hatalmas sikerek, kitűnő partnerek. Megesett, hogy egy évadban tizenöt-tizennyolc darabot mutattak be. Hogy miként győzték, nem tudni, de tény, hogy egyként élvezte a társulat és a közönség. Tele voltak hittel, energiával. Agárdy a színház egyik sztárja, legnépszerűbb színésze lett. Koós János – aki akkoriban zeneiskolásként olykor beugrott a zenekarba oboázni – mesélte, hogy amikor Agárdy komédiázott a színen, mindig balhé lett, mert képtelen volt hangszerébe fújni, annyira röhögött… A gond csak az volt, hogy a fantasztikus sikerek közepette is ágyrajáróként lakott, és ünnepnek számított, ha átmenetileg sikerült kifogni egy albérletet, ahol külön szobában aludhatott! Hogy lakáshoz juthasson, Pestre szerződött az Operettbe. Két sikeres év után újabb kihívás, a Petőfi Színház. Ott játszott akkoriban Dayka Margit, Sennyei Vera, Peti Sándor. Egy sor új, érdekes, izgalmas, akkor egészen merésznek ható próbálkozás. Az Üvegcipőre – Domján Edittel és Agárdival –, New Yorkban vásárolták fel a jegyeket, akkora híre lett. Csaknem nyolcszáz előadást ért meg. Az Egy szerelem három éjszakája bemutatásával idehaza műfajt teremtettek, hiszen ez volt az első magyar musical. Talán túlzottan is merészek, újszerűek voltak, mert sikerei csúcsán a színházat, úgy, ahogy volt, egyetlen tollvonással megszüntették. Felrobbant egy társulat, ám a különös véletlen folytán ezekben a hónapokban felrobbant egy színház is. A Blaha Lujza téri klasszikus Nemzeti. Pontosan máig nem tudni, miért, milyen okból, ám az épület nélkül maradt társulatot áthelyezték a Hevesi Sándor térre, a Petőfi Színház addigi épületébe. És miután az akkor éppen állástalanná vált Agárdy Gábor a Nemzetihez szerződött, joggal mondhatta, hogy nem ő ment a Nemzetihez, hanem a Nemzeti jött hozzá.
Mellette az asztalon kis fényképtartóban régi kép. Felesége, Borika és ő egymáshoz bújva. Borika szép, szelíd, békés, ő nyílt tekintetű, büszke, méltóságteljes. Szinte egybesimulnak a képen, egymás folytatásai, nem is vehető ki pontosan, hogy hol végződik egyikük, és hol kezdődik a másik. Látja, hogy a képet nézem, hirtelen rándul egy kicsit az arca.
– Hány óra? – kérdi
– Dél felé lehet…
– Akkor jön nemsokára Borika. Minden nap itt van, és tartja bennem a lelket estig… Azt hiszem, különb férjet érdemelt volna, nem ilyen magamfajtát…
– Ugyan, Gabi bácsi, tudod, mennyire szeret…
– Csak nem volt könnyű elviselni engem. Szenvedélyeimmel, raplijaimmal, indulataimmal…
– És tudja, hogy te mennyire szereted. Büszke rád. Boldog melletted.
– Biztos?
– Biztos…
– Akkor nagyon szerencsés vagyok.
– Az bizony, Gabi bácsi…
„Minden színész annyit ér, amennyi titka van!” – mondta egyszer Kálmán György, és Agárdi Gábornak csodálatos nagy titkai voltak. A keserűségbe hajló mosolya, az engesztelésre hajló haragja, a dörgedelmes csendje, a lélekakasztó kiáltása, a vaskos poézise, a légies realitása. Ő volt az, akire mindig lehetett számítani, és akiről soha nem lehetett tudni, hogy mit csinál. Ő volt az, aki mindent tudott, és mégis mindig azt csinálta, amit nem lehet tudni. Az első, immár klasszikussá vált beugrására rögtön akkor került sor, amikor Pestre érkezett. A Szelistyei asszonyok volt műsoron az Operettben. Délután csöngött lakásán a telefon, hogy jöjjön már be a színházba, mert volna egy kis probléma. Berohant, és kiderült, hogy mi is az a kis probléma… Megbetegedett Latabár Kálmán, és estére át kéne venni a szerepét. Latabár Kálmán, vagy ahogyan mindenki nevezte, Latyi, az ország legnépszerűbb színésze volt, a közönség kedvence, az Operett vezető személyisége. Agárdi akkoriban szerződött fel Miskolcról, úgyhogy Pesten a kutya sem ismerte… A nézők java része csak amiatt járt színházba, hogy Latabárt lássa, őt imádhassa, rajta röhöghessen. És akkor neki helyette… El lehet képzelni a helyzetet! Egy lisztfelhőben, köhögve, prüszkölve kellett kijönni a szerep szerint a nyitójelenetben. Ki is jött annak rendje és módja szerint, a nézőtéren pedig hatalmas, falakat rengető röhögés, visítozás, hiszen mindenki azt hitte, hogy kedvencük, Latabár jelent meg, őt meg eleve mindig így fogadták. Aztán ahogyan kikászálódott a lisztfelhőből, felismerhetővé vált. Illetve nem is ô, csupán az a tény, hogy ez nem Latabár! És abban a pillanatban elhallgatott a nézőtér. Néhány másodperc, és egyszerre szakadt ki a dermedt kérdés: a rohadt életbe! Ki ez az ismeretlen alak? Mi a fészkes fenét keres itt? Amikor hónapokkal ezelőtt azért vették meg jó pénzért a jegyet, hogy Latyit láthassák! Pesti bemutatkozásul így kellett kezdenie. És tartott ez hetekig, estéről estére. A lelkét kitehette, de tehette volna bárki, fél órán keresztül szikrázó gyűlölet, düh, keserűség jött csak a nézőtérről. Csalódás. Kedvetlenség. Azután kezdett egy picit enyhülni a közönség, a második felvonásra már mosolyra húzódott néhány száj, a harmadikra már tudtak szívből nevetni is.
A másik nagy szerep, amely révén valójában befutott, híressé, népszerűvé vált, Katz, a részeges tábori lelkész volt a Sˇ vejkben. Ezt Benedek Tiborra, a korszak egyik legnagyobb komikusára osztották ki eredetileg, ô csinálta végig a próbákat, mint mondják, frenetikusan, ám a premier előtti napon megbetegedett. Akkor szóltak Agárdynak, átvenné-e a szerepet, hogy megmentse a nagy érdeklődéssel várt előadást. Mondták, hogy tisztában vannak vele, ez egy ménkű hosszú, ménkű nehéz szerep, ennyi idő alatt se megtanulni, se felkészülni nem lehet rá, de próbáljon meg valamit összehozni, hogy ne legyen botrány belőle. Nem is kap rendezői utasítást, azt csinál, amit akar, rábíznak mindent. Egész éjszaka magolt egy lavór víz felett, ha elbóbiskolt volna, belezuhan a feje a bádogba. Nos, ebből lett az az alakítás, amiért a közönség estéről estére szétverte a színházat. Mányai Lajos jegyezte meg némi malíciával: az volt a szerencséje, hogy az úgynevezett színházi szakembereknek nem volt idejük és módjuk elrontani az alakítást. Az egyik előadás után hátrament a csehszlovák kultuszminiszter, és azt mondta, hogy ezt a produkciót így, ahogy van, ki kell vinni Prágába, hogy lássák, miként kell Hasekot játszani!
A harmadik nagy beugrás már tragikus körülmények között történt, előrevetítette árnyékát az elmúlás, a közelgő tragédia. Amikor a Magyar Színházban műsorra tűzték Molnár Ferenc csodálatos művét, a Hattyút, és Sinkovits Imrére osztották a darab kulcsszerepét, ő először nem is akarta elvállalni. Soha nem játszott korábban Molnár Ferencet, távolinak érezte a művet, és erős fenntartásai voltak a szereppel kapcsolatban is. Agárdi győzködte, hogy várjon egy kicsit, ízlelgesse, meglátja, mennyire fogja majd élvezni játék közben. Ha ennyire jónak tartod, mondta Sinkovits, akkor játszd el te! Ezen akkor jót derültek. Aztán persze, amikor elkezdődtek a próbák, és ráérzett a molnári miliőre, Sinkovits megszerette a darabot, a szerepet, és nagy élvezettel, csodálatosan játszotta egészen haláláig. Halála után Agárdit keresték meg, és kérték, vegye át a szerepet. Tiltakozott, nem tudta elképzelni, hogyan léphetne színpadra Sinkovits után. Ahogy mondta: egy orgona után egy szájharmonika? Mivel így gondolta – alighanem tévesen. A valóságban egyik mesterhangszer után egy másik mesterhangszer. Végül is sikerült meggyőzni. Néhány nap alatt megtanulta a 90 oldalas szöveget, és frenetikus sikerrel játszotta immár ő a pernahajder pap szerepét. Kesernyésebben, csúfondárosabban, de ugyanolyan szívbemarkolóan.
– Tudod, mi hiányzik nagyon? – kérdezi rezignáltan – A színház. A színház, az nagyon hiányzik.
– Mi? A próbák? Az előadások? A tapsok? A sikerek?
– Így, minden együtt. Amit mondtál, meg a dumák, furkálódások, kibeszélések, udvarlások, dühöngések, töprengések, próbálkozások. És főleg jó volna még játszani, még kiállni a színpadra, még adni valamit…
– Annyit, de annyit adtál már hetven év alatt…
– De akkor is… Még egy kicsit… Jó volna még a számla pozitív oldalára valamit beírni… Közeledik a pillanat, amikor aláhúzzák a cechet, és utána már csak a nagy végelszámolás következik…
Szemét békésen becsukja. Nézem kicsit, aztán hozzáhajolok. Megpuszilom két oldalról, ő megfogja a kezemet. Megyek. Szeretnék még az ajtóból visszanézni, de nem… Nem merek, nem tudok, nem akarok.
Néhány nap múlva olvasom a hírt. Utolsó érintését most is érzem a kezemen. Felidézi őt magát, az életét, barátságát, az utolsó találkozást.
Agárdy Gábort keresem.
A cikk eredetileg a Hamu és Gyémánt 2006/01. lapszámában jelent meg.
