A Gyilkos Halloween sok szempontból előrelépés az előzőhöz képest, ami kellően elszórakoztat jó adag humorral. Hatalmas kár, hogy eközben elfeledkezik azokról, akikről ez az új trilógia elvileg szólna, amitől a történet töredezetté válik, idegesítő hiányérzettel. Lehetett volna ugyanis sokkal jobb is.
David Gordon Green 2018-as Halloween-rebootja amolyan tökéletes rajongói film volt, ami pont abban volt a leggyengébb, amiben újítani próbált az eredetihez képest. Tökéletesen lemásolta az eredeti lassú, kimért feszültségteremtését, ugyanakkor mondanivalóját tekintve sokkal többet markolt, mint amennyit fogott. Traumáról szóló üzenete igencsak egyszerű volt és magán hordozta azokat a gyermekbetegségeket, ami a női sztorikat szokta jellemezni, amiben az erős női karakter egy nőt jelent shotgunnal a kezében, aki leszámol a bántalmazóival. Ugyanakkor a valódi traumafeldolgozással nem nagyon sokat tudott kezdeni.
Sok szempontból egy kifejezetten jó film volt, ami értette, mitől működik az eredeti, ignorálva a számtalan rémes és kevésbé rémes folytatást és kusza mitológiát. Az első folytatásaként egy új idővonalat indított el, amiben olyan marhaságokkal többé nem kell foglalkoznunk, mint az, hogy Laurie Strode és Michael Myers valójában testvérek. Sőt a kungfuzó Busta Rhymes se történt meg soha. Innentől már csak az volt a feladat, hogy az új trilógia lehetőleg ne váljon ugyanazzá a nem szándékos bohóckodássá, mint amive a franchise vált a későbbiekben, ami miatt Jamie Lee Curtis már nem is nagyon akart benne lenni.
Kérdés, mit lehet kezdeni ezzel az egésszel a folytatásokban?
Elvégre az egész koncepciója nagyon egyszerű, Michael Myers jön a maszkjával, megöl embereket, majd hőseink végül azt hiszik, hogy leszámoltak vele, de jó slasher szokás szerint kiderül, hogy mégse. Az eredeti stílusát végtelenül másolni pedig hamar unalomba fulladt volna. Szerencsére David Gordon Green és csapata inkább az 1978-as Halloween inspirációja mélyére ásott, hogy értelmet találjon Michael Myers további kaszabolós kalandjaihoz.
John Carpentert ugyanis elsősorban a kisváros ihlette Kentuckyban, ahol felnőtt fiatalon. Pontosabban az emberek a kisvárosban.
Michael Myers elsősorban az ezekben a szűk közösségekben megbúvó mély emberi gonoszság, ami mindennél jobban megijesztette.
Szóval a gyilkosunk egy emberi arcra emlékeztető álarcot hord, ami eredetileg egy William Shatner maszk volt átalakítva. Ugyanakkor mégsem emberi. Annak kvázi maradványai. Valami, ami valamikor emberre emlékeztetett, de mostanra csak üres forma, ami mögött egy ösztönlény bújik meg valódi cél nélkül. Ettől is tudott annyira hatásossá válni. Sikeresen megragadott egy ősi félelmet egyszerű vizuális eszközökkel.
Emellett a megállíthatatlanság miatt mégis volt benne valami természetfeletti, amivel a széria sose kezdett igazán semmit. Myers mindent túlélt, olyasmit is, amit ember sose.
A főgonosz több volt, mint egy karakter, az emberi gonoszság megtestesülése, az emberi természet legaljasabb része emberi formába öntve.
Az új film mindezt explicitebbé teszi és tematizálja. Michael Myerst mi hoztuk létre és mi tápláljuk a gyilkolási vágyát és az erőszakot és szenvedést, ami útját kíséri. Ezt pedig olyan nehéz megállítani, hogy sikeresen ijesztőbbé teszi a gonoszt. Minél többet bántjuk, annál erősebbé válik.
Ugyanakkor sokaknak lehet visszatetsző, hogy az előző film lassú feszültségépítését egy sokkal véresebb mókavonatra cserélte az új.
Sokkal véresebb, sokkal belezősebb, ugyanakkor jobban építi be a humort a hangvételébe.
Az előző humora explicit volt, ezek a poénok viszont gyakran inkább elvették a feszültség élét, még ha valamennyire segítettek is az egyhangúság elkerülésében. A Gyilkos Halloweenban nincsenek poénkodó karakterek, cserébe a hangvétel egységesebb, a történések pedig viccesebbek és szórakoztatóbbak.
Ha idegesít, amikor horrorokban emberek butaságokat művelnek, valószínűleg idegesíteni fog itt is. De ha tudsz menni azzal, amikor ezeknek a butaságoknak komikus és véres következményeik vannak, akkor jól elszórakozol rajta valószínűleg.
GiphyMár-már szatíraként működik, amiben saját képességeiket alaposan túlbecsülő karakterekkel pont az történik, ami várható, hogy történni fog. Amolyan önhitt idiótákként vannak ábrázolva, ez viszont segít abban, hogy ne tűnjön a film túlságosan kioktatónak azzal kapcsolatban, hogy a tömegpszichózis hogyan fordít ki minket önmagunkból. A magam részéről inkább üdítő volt, hogy ezt nem próbálta vérkomolyan ábrázolni a film végig. Az emberi hülyeségre többnyire jobban rá lehet világítani humor segítségével.
A fő problémája a filmnek ugyanakkor, hogy a történetmesélés helyenként keszekusza, a sztori nagyrészében partvonalra szorítva a túlélő Strode-okat.
Próbál megágyazni annak a fajta rendes traumakezelésnek, amit az első letudott olcsó bosszúnarratívával. De ezt meg tudta volna tenni anélkül is, hogy a történések nagyrészéből kimarad Jamie Lee Curtis Laurie Strode-ja, aki végig sérüléseiből lábadozik egy kórházban, lánya és unokája pedig szintén totál jelentéktelen egészen a fináléig. A szerkezete pedig kisebb katasztrófa, egy jól lecsapott, de kissé ügyetlenül felvezetett tanulsággal.
GiphyHa valahogy jobban be tudja építeni a trilógia fókuszpontjaként használt három nőt a narratívájába, nem tátongana egy óriási hiányérzet narratívában, ami a legnagyobb hibája.
Egyfajta gerincként is szolgálhatna a nem túl organikusan egymáshoz ragasztott részei közt a sztorinak. Ugyanakkor valamivel jobb, mint az ügyes rajongói filmként működő előző. Mert bár helyenként ügyetlenül, de érdekes dolgokat kezd az eredetit mozgató ötletekkel, ahelyett, hogy csak felszínesen meglovagolná a kor népszerű topikját a legklisésebb módon.
A maga egyszerűségében ugyanis igencsak jól dolgozza fel, hogy az internetes igazságszolgáltatás miért komplex és bonyolult, és milyen negatív mellékhatásokkal jár jobb eszköz hiányában. Nagy megfejtése nincs rá, de nem is feltétlenül kell legyen rá.
Mert összességében egy humort és horrort jól vegyítő slasher, ami elszórakoztat másfél órára, de azért mégis ott marad némi keserű szájíz, hogy mi lett volna, ha. Mert némi összeszedettséggel sokkal jobb felvezetés lehetne a trilógia záróakkordjához, aminek az a nehéz feladat nyomja majd a vállát, hogy választ kell adjon az itt felvetett problémákra.
Gyilkos Halloween, 2021, 105 perc. 7/10
