6 ünnepi fogás, ami nélkül nincs karácsony Magyarországon

A halászlé eredetileg a karácsonyi böjti vacsora része volt, hiszen a hal a kereszténységben Krisztus jelképe. A 19. században vált országosan ismert ünnepi étellé, főleg a Duna és a Tisza menti városokban. A szegedi és bajai változatok közti különbség ma is vitatéma: az egyik passzírozott, a másik tésztával készül, de mindkettőben közös a paprika dominanciája. A halászlé elődje a 18. századi halpaprikás volt, amelyet a halászok a parton, bográcsban főztek frissen fogott halból. Ma már nemcsak otthon, hanem éttermekben és gasztrofesztiválokon is elmaradhatatlan, és egyre több családban újragondolt, modern változatban is megjelenik az ünnepi menüben.

A töltött káposzta a magyar téli ünnepi konyha középpontjában áll. A savanyított káposztalevélbe göngyölt hús a 18. században vált általánossá, és hamar a bőség, a vendégszeretet jelképévé lett. Egyes vidékeken szigorúan karácsony napján tálalják, másutt már szenteste is főfogás. A falusi háztartásokban gyakran nagy lábosokban készült, hogy akár több napig is kitartson – hiszen a karácsony a közös étkezések ünnepe is. A recept számtalan helyi változatban él: Erdélyben például füstölt hússal és tejföllel, míg az Alföldön kolbászos vagy gerslis verzióban készítik. A káposztalevél régen a szerencsét és a családi összetartást is szimbolizálta – minél több készült belőle, annál bőségesebb évet reméltek.

A bejgli német eredetű, de gyorsan beépült a magyar karácsonyi szokások közé. A mákos és diós változat nem véletlenül vált klasszikussá: a mák a termékenységet, a dió a gazdagságot jelképezte. A sütemény a 19. században terjedt el széles körben, és ma is az egyik legmeghatározóbb karácsonyi édesség. A modern háztartásokban már sokféle töltelékkel készül, de a hagyományos formája továbbra is az ünnep szerves része – egy szelet belőle szinte minden magyar családban az asztalra kerül. Érdekesség, hogy eredetileg patkó alakban sütötték, és csak a polgárosodás idején nyerte el a ma ismert tekercsformát.

A zserbó a 19. századi Gerbeaud Emil nevéhez fűződik, aki a budapesti cukrászvilág egyik legnagyobb alakja volt. A dió, baracklekvár és csokoládé hármasa igazi közép-európai kombináció, ami a városi, polgári karácsonyokat jellemezte. A második világháború után szinte minden háztartás átvette, és a klasszikus bejgli mellé a zserbó is felkerült az ünnepi tálcára. A Gerbeaud-ház legendája szerint a receptet maga Emil dolgozta ki svájci minták alapján, és 1884-ben vezette be az Andrássy úti cukrászdában. A sütemény népszerűsége hamar túlnőtt Budapesten, és a 20. század közepére a magyar háziasszonyok egyik leggyakrabban sütött karácsonyi desszertje lett.

A mézeskalács eredete a középkorig nyúlik vissza, amikor még vásárokban árulták szív alakú, díszített formában. A méz a bőséget és a boldogságot, a fűszerek – különösen a fahéj és a szegfűszeg – pedig a téli ünnepek illatát hozták el. A 19. századtól egyre inkább házi hagyománnyá vált, és a gyerekekkel közösen készített sütemény lett belőle. Ma már nemcsak ajándék vagy karácsonyfadísz, hanem a közös készülődés egyik legfontosabb része is – illata nélkül szinte elképzelhetetlen az advent.

A kocsonya a karácsony utáni napok klasszikus fogása, amely a maradék húsok felhasználásából született. Eredetileg paraszti étel volt, de a 19. századra a polgári konyhákban is megjelent. Az alapja sertésfej, köröm és bőrke, amit lassú főzéssel zselésre sűrítettek, majd hidegen dermesztettek meg. A kocsonya a téli hónapok hidegében praktikus és tartalmas ételnek számított, hiszen hűtés nélkül is sokáig eltartható volt. Ma újra reneszánszát éli, sok étterem és bisztró is visszavette a szezonális kínálatába, és modern, zöldséges vagy halas változatban is készítik.