Lizsicsár Miklós: 45 éve a vendégért, fényben, zenében, stílusban (X)
A Nyugati téren szürke és fájdalmas a tél, az itt elsétálókban dübörög a lehető leggyorsabb továbbsétálás őszinte vágya. Van egy hely, ahova benézve mégiscsak Európában érezzük magunkat, annak is egy gyönyörű csücskében: az Eiffel Palace elegáns franciaságában tíz éve működik a St. Andrea Restaurant.
„Ahol egy ajtó bezárul, ott élmény születik” – hirdeti a hely és ez valóban így van: belépve gyertyafény, lágy zene és a kabátunkért siető felszolgáló fogad. Ezt az érzést nem valami, hanem valaki biztosítja: az üzletvezető-szervízember itt a magyar vendéglátás legendás alakja, Lizsicsár Miklós. Ma is a kedvenc asztalánál ül és a szeme sarkából figyeli a vendégeket – ha a felszolgálók csak egy másodperccel is lemaradnak, már pisszeg: „Integet a vendég, mint a hajótörött, talán oda kellene menni hozzá!”
Lizsicsár Miklós a gasztronómiában sokak számára példakép, a hagyományos értékrend és a lezser humor képviselője, aki 45 évvel ezelőtt kezdte „a pályát”. Naponta százszor csörög a telefonja, nemcsak az asztalfoglalások miatt, hanem azért is, mert ami Pesten történik, arról nagy valószínűség szerint elsőként tud. Utálja a reggeleket, imádja az éjszakát, otthon érzi magát minden étteremben, kóstol és kíváncsi. Kifogástalan stílusban öltözködik, finoman bánik a parfümökkel, rajongója a nőknek és a pezsgőnek, mindenkit ismer a városban és a beszélgetés a lételeme.
Miklós kőbányai kissrác volt, akit édesanyja egyedül és a korra jellemző szigorral nevelt. Saját bevallása szerint véletlenül keveredett vendéglátóipari szakiskolába, amikor a felvételi során elcserélték a jelentkezési lapját. Tizenöt évesen kezdett el dolgozni az – akkor a szakma egyik csúcsának számító – Margitszigeti Nagyszállóban. Katonaként a Honvédség külügyi osztályán alkalmazták, ekkor vették meg neki élete első szmokingját is, ez volt ugyanis a munkaruha azok között a magas rangú tisztek között, akiknek itthon és külföldön, ahogy ő meséli, „földön, vízen és levegőben” is felszolgált – és valóban: repülőn, helikopteren, vonaton, autóbuszon és erdei katonai bázisokon is ő felelt az étel és az italok szervírozásáért. Később a Korona Szállóban, majd a Taverna étteremben dolgozott és a munka mellett gyűjtötte azokat a „sztorikat” vendégekről, kollégákról, az akkori Pest legismertebb embereiről, akikhez más csak szeretett volna közel kerülni. A városligeti Robinson étteremben László Árpádnál dolgozott üzletvezetőként, erre a korszakra úgy emlékszik, mint „egy szürreálisan jó helyszínre és közegre, amit Árpi vitt a csúcsra. Ráadásul még tavunk is volt.”
Tíz évvel ezelőtt, 50 évesen kezdett új fejezetet: Kovács Attila tulajdonos felkérésére lett az akkor induló St. Andrea Restaurant, majd két évvel később a St. Andrea Wine&Skybar üzletvezetője. És annál sokkal több. Neve négy és fél évtized munkája után egybeforr a legmagasabb minőségre való törekvéssel, a csúcsgasztronómia könnyed kényeztetésével két olyan helyen, ahol a vendég nem csak az étterembe, hanem „a Lizsicsárhoz” érkezik.
Néhány éve már fogadnak a kollégák, hogy kibírja-e, hogy nem nyúl bele a szervízbe (nem bírja ki), valójában egy olyan klasszikus étteremvezetői szerepet visz, amelyben a vendég érkezéstől távozásig azt érzi, hogy egy láthatatlan kéz tesz meg mindent a kényelméért. Két gyengéje az éttermi fény – minden egyes napot ennek a tökéletesre hangolásával kezdi a csapata – és a zene, amely nem a háttérben szól, hanem az élmény része. Az étteremben komolyan vett jazz és klasszikusok szólnak egy minden nap alakuló Lizsicsár-playlistről.
45 évvel a pályakezdés után még mindig heti hat napot dolgozik és szinte nincs hétköznap, hogy ne tenné meg sétáját a Nyugati téri étterem és a Vörösmarty téri Skybar között. A 20 perces sétán be-benéz helyekre, beszélget, megáll napozni, kezében néha egy jégről átvitt kaviár vagy éppen egy palack St. Andrea bor. Az Év Szervízembere-díj nyertese, a Sommelier Szövetség díjazottja, a Michelin Guide által évről évre ajánlott, a Gault&Millau által jegyzett, Budapest többszörösen legjobbjának választott éttermének vezetője négy évtizede ugyanakkor a legboldogabb: ha a személyzeti ebéd rakott krumpli és ha a gin-tonic-jában „émelyítően sok” a lime.
Miklós élete ajándékának tartja, hogy ötven évesen lehetőséget kapott egy új étterem vezetésére: Kovács Attila alapító-tulajdonos „egyik legjobb döntése” most, egy évtizeddel később is boldogan dolgozik és kóstolja a Merengőt a hófehér Mária-szobor és egy arany görög-katolikus ikon között ülve, és szinte minden nap elmondja: még egy ilyen hely nincs a világon.