Előfordulhat, hogy nem kerültünk be az iskolai sportcsapatba, vagy épp szakítottak velünk. Ilyenkor nagyon fáj a visszautasítás érzése. Vajon miért?
A pszichológiai szakirodalom a visszautasítás okozta sértettség érzést a nárcisztikus törés fogalomhoz köti.
Ilyenkor ugyanis megbántják az egónkat, ez okoz akkora fájdalmat nekünk. A nárcisztikus törés révén csökken az önbizalmunk, ami szégyenhez, megalázkodáshoz, düh érzéséhez vezethet.
Azért sérülünk meg, mert van egy olyan tudattalan vágyunk a világgal kapcsolatban, hogy egy olyan hely, ahol senki sem bánt minket.
Az élet korai szakaszában megtanuljuk, hogy különbözünk másoktól, akiknek más szándékaik lehetnek, mint nekünk. Nem az az egyetlen motivációjuk tehát, hogy minket boldoggá tegyenek. Ez is egy veszteségélmény, amin túl kell tennünk magunkat.
A szociálpszichológia leírta a visszautasításra való érzékenységet, amikor valaki hevesen reagál az elutasításra.
Egy alacsony szenzitivitású ember akkor, amikor valaki nem válaszol, azt gondolhatja, hogy az az illető elfoglalt, egy nagyon érzékeny pedig azt, hogy nem érdeklődik iránta ez a személy.
Az érzékenység kialakulásában kulcsfontosságú a szülők hatása. Egy kritikus, érzelmileg elérhetetlen, szigorú szülő könnyedén ki tud alakítani ilyenfajta szenzitivitást. Egy nagyon erőteljesen elutasító környezetben felnövő egyén például könnyen leteheti a telefont egy beszélgetés során szó nélkül, hogy elkerülje az elutasítást.
Érdekes módon a halál is okozhat elutasítás-érzést bennünk. Amikor valaki meghal, az egónk értelmezheti úgy, hogy elhagyott, átélve a visszautasítás kegyetlen érzéseit.
Mit tehetünk az elutasítással járó rossz érzéseink ellen? Fogadjuk el őket. Majd próbáljuk meg azt is feldolgozni, hogy az emberek visszautasíthatnak, elhagyhatnak, meghalhatnak. Minden joguk megvan hozzá, hiszen különálló lények más vágyakkal és motivációkkal.
(Forrás: Psychology Today)
