Ezért élnek megdöbbentően kevesen ebben a japán régióban
Ha egy éjszakai műholdképen végignézünk Japánon, jelentős része szinte egyetlen fénylő metropolisznak tűnik – Tokiótól Hirosimáig. Délen azonban kirajzolódik egy sötét folt. Ez Sikoku, amelynek története teljesen eltér az ország többi régiójáétól.
Sikoku területe alig 18 800 négyzetkilométer, ezzel együtt a japán szigetvilág egyik legzordabb vidéke. A szigetet kettészeli a medián tektonikus vonal, az ország leghosszabb törészónája. Északon, a beltenger felé enyhébb és szárazabb éghajlat uralkodik; emiatt Kagava prefektúrában évszázadok óta mesterséges víztározók ezrei biztosítják a túlélést. Délen, Kócsi hegyekkel borított térségében azonban tájfunok és özönvízszerű esők formálják a partot.
A sziget nevének jelentése „négy tartomány”, amely egy találó leírás, mivel az egykori Awa, Tosa, Sanuki és Iyo évszázadokon át valóban külön világként létezett. A központi hatalom Sikokut gyakran száműzetési helyként kezelte, ezzel párhuzamosan spirituális központtá is vált. Kúkai szerzetes 1200 kilométeres zarándokútja 88 templomot köt össze, és mai napig a japán vallási kultúra egyik legfontosabb útvonala.
A modernizáció azonban elkerülte a szigetet. A Meidzsi-kor iparosítása Honsú síkvidékeit és mélyvízi kikötőit részesítette előnyben, Sikoku így agrárvidék maradt. Az 1988-ban átadott, 13 kilométeres Szeto Óhasi-híd áttörést ígért, ám inkább egyfajta szívóhatást indított: megkönnyítette a fiatalok és a tőke kiáramlását a fejlettebb területek – például a közeli Oszaka – felé.
Sikoku népessége mintegy 3,6 millió fő, az ország lakosságának alig 3 százaléka. A csúcsot 1950-ben érte el, azóta folyamatos a csökkenő tendencia. Egyes vidéki térségekben a lakosok több mint 40 százaléka 65 év feletti. A revitalizációs programok – betelepítési támogatások, digitális nomádoknak szóló kezdeményezések – hoztak ugyan lokális sikereket, de az összkép nem sokat változott. A sziget hanyatlásában sokan Japán demográfiai jövőjének előképét látják.
Olvasd el ezt is!