„Az élet élvezetétől talán még soha nem álltunk ilyen távol” – interjú Szilágyi Tamás pszichológussal

Néhány hónapja készítettél egy videót, amelyben az alkoholfogyasztás szociális kapcsolatok kialakulására gyakorolt hatásáról beszélsz, és rávilágítasz arra, hogy ha az emberiség lemond az együtt ivásról, és nem pótolja más közösségi rituáléval, azzal még nagyobbá válhat az egyébként is riasztó mértékű elmagányosodás. Hogyan segíthet a kapcsolatteremtésben a mértékletes, közösségi alkoholfogyasztás?

Szilágyi Tamás Ahhoz, hogy mi, emberek kapcsolatokat alakítsunk ki egymással, bizonyos mértékig sérülékennyé kell válnunk – ez az őskortól kezdve így van. A vadászó, halászó, maguk köré falakat építő férfiak számára nehéz volt a barátkozás, az alkoholfogyasztással járó társas rituálék azonban segítettek abban, hogy meg tudjanak nyílni egymás előtt. Evolúciós szinten belénk van kódolva, hogy résen legyünk, és ne bízzunk meg azonnal másokban. Az ilyen típusú rituálék során viszont tulajdonképpen azt mondjuk: „rendben, nem bízunk egymásban, de mi lenne, ha innánk egy keveset, amitől gyengébbek, kevésbé kontrolláltak és kevésbé fókuszáltak leszünk? Bizonyítsuk be egymásnak, hogy nem támadjuk meg a másikat akkor, amikor védtelen állapotba kerül.” Aztán másnap azt érezzük, hogy ez a kapcsolat megköttetett. Áttörtük a köztünk húzódó falat.

Másként is át lehet azért törni?

Tamás Természetesen, nem arról van szó, hogy mindenkinek mindig innia kell. Az életben azonban minden egy „trade off”: azaz adunk valamit, hogy cserébe kapjunk valamit. Ezt fontos szem előtt tartanunk. Ha egészségesebbé szeretnénk válni, annak ára van. Amikor viszont teljesen lemondunk az alkoholfogyasztásról, azzal lemondunk bizonyos társas interakciókról is. Azokról a kontrollvesztettebb állapotokról, amelyekben könnyebben megnyílunk, megtanulunk sérülékenyek lenni, és kimondjuk azokat a dolgokat, amelyeket fontos kimondanunk. Az ilyen beavatási és társas rituálék nem véletlenül vannak jelen több ezer éve: alapvető szerepet játszottak a közösségek kialakulásában és összetartásában. Ez a legősibb módszer, de pótolható mással is: menjünk el Dungeons & Dragonsozni, futókörbe, drámakörbe vagy bárhová, ahol közösségben vagyunk. Aki azt gondolja, hogy ezek a kapcsolódások nem lényegesek, az nagyot téved.

Pszichológiai szempontból mi történik pontosan, amikor iszunk egy keveset? 

Tamás Az alkohol az egyik legerősebb szorongásoldó szer. Amikor kis mennyiségű alkoholt fogyasztunk, bizonyos mentális folyamataink átmenetileg tompulnak: kevésbé vagyunk éberek, gátlásosak és stresszesek. Emiatt könnyebben nyitunk a másik felé, és oldottabban kapcsolódunk egymáshoz. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez csak rövid távon igaz. Ha nem tartunk mértéket, az alkohol középtávon már depresszáns hatást fejthet ki – elég csak a másnaposságra gondolnunk. Az életben szinte mindennek, ami előnyökkel jár, megvan a maga árnyoldala is.

A kulcs a mérték. Edward Slingerland, a University of British Columbia kutatója nagy sikerű, Drunk című könyvében azt írja, hogy ha az alkoholnak csupán negatív hatásai lennének, az évezredek során evolúciós és kulturális szinten egyaránt felhagytunk volna a fogyasztásával. Ezzel egyetértesz? 

Tamás A „kémiai kézfogás” évezredek óta összekapcsolódik az alkoholfogyasztással. Nem állítom, hogy másként nem lehet ismerkedni vagy barátságokat kialakítani, de tény, hogy ez a rituálé evolúciós szempontból a mai napig adaptív: azért maradt fenn, mert működik. Ha valaminek kizárólag a negatív hatásait emeljük ki, a pozitívumait pedig elhallgatjuk, majd melléteszünk valami mást, aminek csak az előnyeit hangsúlyozzuk, a hátrányait viszont nem említjük, akkor valójában egy irányított választási helyzetet teremtünk. A történelem során számos olyan szokás maradt fenn, amelynek megvan a maga veszélye és haszna is. Amikor az őseink elmentek vadászni, megvolt az esélye, hogy például felökleli őket egy vaddisznó, és akkor kevesebbet élnek. De ha nem mentek volna el, enni se tudtak volna.

Úgy tűnik, a jelen az új szokások és az irányított választások kora: talán soha nem volt még ekkora bennünk a vágy, hogy minél tovább éljünk.

Tamás Az évezredek óta működő szokások felülírásával érdemes óvatosnak lennünk. A jelen azt hirdeti, hogy nincs igaza a vallásoknak, nincs igaza a civilizációnak, nincs igaza az evolúciónak, hanem itt és most nekünk van igazunk. Mi jobb istenek vagyunk, mint bármely vallás istenei, mi tudunk mindent a legjobban, mi vagyunk az evolúció csúcsa. A longevity-iparág a halálfélelemre épít. Arra ösztönöz, hogy minél inkább féljünk a haláltól, és annak elkerülése érdekében szedjünk egy halom táplálékkiegészítőt, eddzünk, diétázzunk, ne igyunk, és így tovább. A halálfélelem miatt azonban a stresszhormon, vagyis a kortizol nagyobb mennyiségben termelődik a szervezetünkben, ami felborítja a neurokémiai egyensúlyunkat. Emiatt – bár egészségesebbek vagyunk – valójában rosszabbul érezzük magunkat.

Azok, akik ilyen életmódot folytatnak, és ritka alkalmakkor mégis isznak egy kevés alkoholt, arról számolnak be, hogy rosszul reagál rá a szervezetük. 

Tamás Igen, hiszen sérült a metabolizmusuk. Steven Bartlett brit vállalkozó, a 18 millió feliratkozóval rendelkező The Diary of a CEO podcast készítője nemrég arról panaszkodott, hogy megivott két pohár bort, ami lerontotta az alváspontszámát, és emiatt tönkretette három napját. Ez eléggé megosztotta a közönségét: adott egy 33 éves, elképesztően sikeres ember, aki szinte a végletekig optimalizálja az életét, mégis pánikba esik két pohár bor miatt. A kapitalizmus azt ígéri, hogy ha folyamatosan optimalizáljuk az életünket, akkor elérhetünk egy ideális állapotot. Ez úgy működik, mint egy diéta, azzal a különbséggel, hogy míg egy hagyományos diétának van egy konkrét, belátható időn belül elérhető célja – például, hogy lefogyjunk 50 vagy 80 kilogrammra –, addig ennek a folyamatnak soha nincs vége. Bartlett életszínvonala és lehetőségei messze az átlag felett vannak, ami sokak számára vágyott lehet, ugyanakkor felveti a kérdést, hogy megéri-e ez a fajta optimalizálás, ha közben még két pohár bort sem ihat meg az ember akkor, amikor kedve támad hozzá.

Miért lehet kontraproduktív az életünk túloptimalizálása?

Tamás A túloptimalizálás ugyanazokat a mintázatokat mutatja, mint bármelyik más függőség, mert szintén a dopamin hurokrendszeren alapul. A dopamin sajátossága, hogy kielégíthetetlen – nem úgy működik, mint például egy vajas kenyér, amit hiába szeretünk, ha túl sokat eszünk, többé nem kérünk belőle. Olyan nincs, hogy túldopaminozzuk magunkat, mert az termelődik, felszívódik, termelődik, felszívódik, és így tovább. Csakhogy, amikor nagy mennyiségű dopamin termelődik, tolerancia alakul ki vele szemben: mivel a szervezet egyensúlyra törekszik, fokozatosan érzéketlenebbé válik a dopamin hatására. Ennek következtében az alapállapot már dopaminhiányos lesz, és ekkor jelennek meg az elvonási tünetek. Ilyenkor egyre többet akarunk – több szert vagy éppen még szigorúbb kúrát. Egy idő után pedig eljutunk oda, hogy vagy semmit sem érzünk, vagy rosszul vagyunk. Ez az állapot már a függőség utolsó szakasza.

Ha a túloptimalizálás valóban ugyanazokat a mechanizmusokat indíthatja be, mint egy függőség, akkor mit árul el ez arról, ahogyan ma az emberre és az élet céljára tekintünk?

Tamás Ez a fajta transzhumanista gondolkodásmód szinte minden filozófiai irányzatnak és vallási hagyománynak teljesen ellentmond. Nem arra összpontosít, hogy az egyén kiteljesítse emberi valóját, vagyis azt, amiért megszületett. Nem arra keresi a választ, hogy ki ő valójában, hanem kizárólag a testtel foglalkozik, ráadásul gépként tekint rá. Az élet értelme azonban nem az, hogy 150 évre nyújtsuk az élettartamunkat, vagy hogy folyamatosan az alváspontszámunkat figyeljük. Az élet élvezetétől talán még soha nem álltunk ilyen távol, pedig minden adott volna ahhoz, hogy boldogok legyünk. A kapitalizmus célja, hogy állandóan elégedetlenek legyünk: a tévénkkel, a telefonunkkal, a ruháinkkal, az autónkkal, a munkánkkal, végső soron az életünkkel. És emiatt költünk. Pedig a boldogság olcsó. Számos sikeres emberrel dolgozom együtt, és amikor a legboldogabb pillanataikról kérdezem őket, olyan történeteket mesélnek, mint amikor a gyerekükkel zoknikat párosítottak össze, és azon nevettek, hogy melyiküknek van több lyukas zoknija. A boldogság egyszerű. Mindössze arra van hozzá szükség, hogy egyszerre egyetlen dologgal foglalkozzunk, mégpedig teljes fókusszal. 

A gond az, hogy a mai világban ilyesmire ritkán van lehetőségünk. 

Tamás Mert arra vagyunk kényszerítve, hogy mindig több dolgot csináljunk egyszerre. Ez azonban az agyunk egyik fontos működési mechanizmusát terheli, pedig azt nagyon nem volna szabad tönkretennünk. Ha a sörözést felcseréljük például egy koncertre vagy más intenzív élményre, amelyre oda kellene figyelnünk, de közben még a telefonunkat is nyomogatjuk, esélyünk sincs arra, hogy fókuszáltan, szabadon beszélgessünk a másikkal. Az emberből mára egy termék lett, amelyből rendkívül jól lehet pénzt keresni – csakhogy mindeközben egyre boldogtalanabbá váltunk.

És magányossá. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) újabban globális népbetegségnek nyilvánította a magányt – legutóbbi jelentése szerint a világ népességének 17%-a magányos, a STADA Health Report 2024-es, 23 európai országban végzett felmérése pedig azt mutatja, hogy kontinensünk lakosságának 52%-a érzi magát annak (Magyarország a hetedik helyen áll 56%-kal). 

Tamás A magány egy érdekes dolog, mert hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a minket körülvevő emberek hiányához van köze. Pedig ez nem így van: ha elmegyünk a Budapest Parkba 15 ezer ember közé, attól még ugyanúgy magányosak lehetünk. A magány ugyanis hasonlóan működik, mint a szomjúság: hiába vesz körül minket 150 óriásplakát, amelyek vizet reklámoznak, a szomjunkat nem fogják oltani. Ugyanígy a magányt is csak az csillapítja, ha azt érezzük, hogy valaki odafigyel ránk, érdekli, amit mondunk, és törődik velünk. Az egymás szemébe nézős, koccintós beszélgetések lényege éppen az volt, hogy megszenteltük a pillanatot – odafigyeltünk egymásra, és közben valami olyat fogyasztottunk, amelynek hatására könnyebben tudtunk megnyílni és beszélgetni. Milyen érdekes, hogy aki úgy érzi, az izmai fejlődéséhez napi 200 gramm fehérjét kell bevinnie a szervezetébe, gyakran kritizálja azt, aki a kapcsolódás érdekében a szociális kapcsolatok „fehérjeporát” veszi magához. Pedig barátok nélkül nehéz abszolválni az életet. Hiszen az ember társas lény.

Amikor ekkora méretet ölt a magány, és közben a körülmények irányítják az életünket, marad még mozgásterünk? Van esélyünk változtatni azon, ahogyan élünk?

Tamás Az élet minden területén – legyen szó munkáról, párkapcsolatról vagy akár az egészségünkről – három szerep közül választhatunk. Lehetünk valaminek az áldozatai, amikor csupán elszenvedői vagyunk a történéseknek. Lehetünk aztán a szolgái: ilyenkor azt a kérdést tesszük fel, hogy mit tehetünk a cégért, ahol dolgozunk, az emberért, akivel élünk, vagy hogyan tudunk megfelelni a saját testünknek. És lehetünk az adott terület urai is: ekkor mi hozzuk a szabályokat. Nem magunkat igazítjuk a környezetünkhöz, hanem a környezetünket alakítjuk a saját igényeinkhez. A mai, halálfélelemmel átitatott világ azonban afelé terel minket, hogy mindennek a szolgái legyünk – még a saját testünknek is. Bármikor át lehet azonban kapcsolni a gondolkodásunkat egy másik szerepre, és a kezünkbe vehetjük az irányítást.