Több mint tagadás: mi áll valójában a laposföld-mozgalom hátterében?

Bár elsőre legyinthetünk a bolygónk geoid formáját kétségbe vonó gondolatok hallatán, érdemes megvizsgálni a felszín alatti társadalmi kérdéseket, főleg annak fényében, hogy egyáltalán nem újkeletű a már ókorban kidolgozott tudományos alapok tagadásának. 

Világot hordozó teknős, üreges Föld, vagy a bibliai égboltozat, amely kupolaként borul közös lakóhelyünkre. Ezek nem csupán természettudományos állítások voltak, sokkal inkább világmagyarázó rendszerek. Pontosan ez a helyzet a lapos Föld jelenségével is. A 21. század űrkutatásának hála már napi rendszereséggel láthatunk felvételeket a Földről, itt azonban a képi bizonyítékok is kevesek, a kételkedők magyarázatai ugyanis a láthatón túl rejlenek. 

Az eszme „atyjának” Samuel Rowbotham 19. század közepi angol írót tekinthetjük, aki kísérletező természettudós hírében is állt. Arisztotelész és Eratoszthenész több ezer éves érveit értelmezte újra, nézeteit pedig 1865-ben publikálta Zetetic Astronomy: Earth Not a Globe! (Zétetikus asztronómia: A Föld nem gömb!) című könyvében, amely később a mozgalom alapművévé vált.

Módszerét „zétetikusnak” nevezte – a görög zeteo (kutatni) szóból –, amelynek lényege a közvetlen megfigyelésen és tapasztalaton alapult. Leghíresebb próbálkozása a Bedford-síksági kísérlet volt az angliai Old Bedford River csatornán. Egy körülbelül 10-11 kilométeres, egyenes vízszakaszon figyelt meg egy csónak árbocára erősített jelzőpontot, és azt állította, hogy mivel nem észlelhető görbület a vízfelszínen, a Föld nem lehet gömb alakú. (A víz görbületének tagadása a mai napig népszerű érv.)

Halála után követői intézményesítették tanait: megalakult a Universal Zetetic Society, majd az 1960-as évek űrversenyének idején a mai napig aktív Flat Earth Society (Lapos Föld Társaság). Ez utóbbihoz köthető az a radikálisabb eszme, amely teljes egészében tagadja az Amerikai Űrügynökség (NASA) kutatási eredményeit – köztük a holdraszállás megtörténtét is megszerkesztettnek nevezi. (Hiszen hogy loboghatott az űr vákuumában a kitűzött zászló, és miért nem látszódtak a felvételeken a csillagok?)

A lapos Föld nem egységes doktrína, ugyanis több, egymással is vitázó irányzat létezik. Az egyik legismertebb modell szerint a Föld egy korong, középpontjában az Északi-sarkkal, szélén pedig az Antarktisszal, amely több tíz méter magas jégfalként zárja körbe világunkat – meggátolva azt, hogy leessünk a világ peremén. Mások szerint bolygónk egy végtelen síkság, amely minden irányban folytatódik – egy idő után egyfajta határtalan jégmezőként.

Ezek mellett létezik a már említett, több száz évre visszanyúló kupolamodell is, amely szerint a világ fölött bibliai értelemben vett mennyezet húzódik. Ez utóbbi összecseng azzal a felfogással, amely elutasítja a heliocentrikus modellt, vagyis azt, hogy a Föld a Nap körül keringene. Eszerint a Föld mozdulatlan, az elképzeltnél jóval kisebb Nap és a Hold pedig felette keringenek. Ebben az elképzelésben a Nap nem 150 millió kilométerre fekszik, csupán pár ezer kilométerrel a felszín fölött mozog körkörösen, reflektorszerűen.

A laposföld-hívők egyik visszatérő érve, hogy ha a Földnek nincs központi tömege, akkor gravitáció sincs. Eszerint nem a tárgyak esnek lefelé 9,8 m/s² gyorsulással, hanem mi magunk gyorsulunk felfelé ugyanilyen mértékben. Tehát amikor elengedünk egy tárgyat, a talaj találkozik vele.

Ezzel kapcsolatban vitatémaként felmerül a fénysebesség problémája, hiszen a folyamatos gyorsulás hamar elérné azt. A laposföld-hívők ekkor Albert Einstein relativitáselméletét veszik elő, miszerint ahogy közelítünk a fénysebességhez, az idő lelassul, így a rendszer önmagát egyensúlyozza ki. Jól látszik tehát, hogy ugyan a laposföld-teória minden felvetésére létezik kritika, de mindenre érkezik átgondolt válasz is, ami folyamatosan fenntartja a vitát.

Itt kell megemlítenünk a globális megtévesztés gondolatát: az elméletet elfogadók szerint a médiában futtatott tudományos eredmények célja az emberiség megvezetése. Ennek egyik alaptétele, hogy a napközpontú világképet azért vezették be, hogy az átlagos emberek céltalanul, közönnyel éljék mindennapjainkat, ezáltal pedig a hatalmak számára könnyebb legyen befolyásolni őket.

A laposföld-elmélet ma már nem pusztán kozmológiai kérdés. Nem arról szól, hogy milyen alakú a bolygónk, hanem arról, hogyan viszonyulunk a tudáshoz, a tekintélyhez és az intézményekhez az globalizmus és a határtalan információáramlás korában. A központi elem a bizalom megingása: ha a NASA hazudhat az űrfelvételekről, hazudhat bárki más is. Ha a tudomány intézményesült formája manipulálható, akkor a tankönyvek, az egyetemek, a nemzetközi szervezetek és a média szintén hamis és tévúton jár.

A laposföld-hit ritkán áll önmagában, a tapasztalatok szerint szinte mindig más összeesküvés-elméletekkel együtt jelenik meg. Gyakori a holdraszállás elutasítása mellett a szeptember 11-i merényletek amerikai akcióként való értelmezése, a nagy gyógyszergyárak elleni bizalmatlanság, de még a dinoszauruszok létezésnek tagadása is. Ezek a buborékok mind virágoznak az interneten, ráadásul néhány keresés után az algoritmus is még jobban ráerősít a közösséghez tartozás érzetére, és azt mutatja, amit látni akarunk. A lapos Föld így gyakran belépési ponttá válik egy tágabb rendszerellenes világképbe  – egy olyan gondolkodási keretbe, ahol a közös nevező nem csupán a bolygó alakja, hanem az intézményekkel szembeni mély bizalmatlanság.

A YouGov 2018-as amerikai felmérése szerint a lakosság mintegy 2 százaléka biztosan állította, hogy a Föld lapos, további 5–7 százalék pedig bizonytalan volt a bolygó alakját illetően. A 18–24 évesek körében még magasabb az arány: egyes mérések szerint akár 15–20 százalékuk sem volt teljesen biztos a Föld gömb alakjában. Ami a hazai adatokat illeti, pontos számokat nem ismerünk, az viszont látszik, hogy a közösségi média különböző felületein mára több ezer fős csoportok jelentek meg.

(Források: Scienticfic American, Múlt-kor)