Már 2500 éve is részletesen dokumentálták a napfogyatkozásokat

A Hold pályája rendkívül szabályos, csakhogy a Föld forgása már korántsem az. Bolygónk mozgását apró, ám évről évre összeadódó eltérések lassítják, ezért a csillagászok csak hozzávetőleg tudják meghatározni, hol vetült a Hold árnyéka több ezer évvel ezelőtt. Ilyenkor válnak felbecsülhetetlenné az ősi megfigyelések: nélkülük a Nap–Föld rendszer múltjának jelentős része máig vakfolt maradna.

Amikor a japán Nagoja Egyetem kutatói nemrég egy új tanulmányban újra megvizsgálták az eseményt, meglepő problémába ütköztek: számításaik szerint a napfogyatkozás sávja egyszerűen nem érintette Qufut. A modell akkor sem működött, ha a Föld forgásának sebességét szélsőséges értékekkel próbálták korrigálni.

A megoldás végül döbbenetesen egyszerű volt: az ősi település koordinátáit ugyanis évtizedeken át rosszul használták. A régészeti leletek újbóli elemzésekor kiderült, hogy a várost mintegy nyolc kilométerrel arrébb jelölték a valós helyéhez képest. Ez az apró javítás azonban mindent megváltoztatott. Ezután a napfogyatkozás útja hirtelen pontosan arra a területre esett, ahová az ókori beszámolók helyezték.

A korrekció után a kutatók a Föld forgásának modellezésén túl a Nap akkori aktivitása kapcsán szintén új információkhoz jutottak. A Hanshu egyik későbbi szövege ugyanis a napkorona precíz leírásáról szól. Ha pedig ez valóban a Kr. e. 709-es jelenséghez kapcsolódik, akkor a tudósok megtalálhatták a világ legrégebbi feljegyzését egy napfogyatkozásról.

A tudomány számára ugyancsak hasznos a szerzett információ: a látványos fénykoszorú ugyanis csak akkor figyelhető meg ennyire tisztán, ha a Nap aktivitása magas, így az írásos emlék értékes adatot nyújt a napfoltciklusok több ezer évvel ezelőtti alakulásáról.