A csiklandozás a lefegyverzés, a szociális feszültségek enyhítésének és a kötődésnek egyik módja is. Azonban rengeteg rejtély maradt még vele kapcsolatban. A legnagyobb közülük: vajon miért nem tudjuk magunkat csiklandozni?
Michael Brecht, a Humboldt Egyetem kutatócsoportjának vezetője a csiklandozás és a játék idegtudományát kutatja, ami mindig kicsit mostohagyereke volt a tudományos kutatásnak.
A probléma részben abból adódik, hogy nehéz objektív méréseket gyűjteni arról, hogy az emberek hogyan reagálnak a csiklandozásra, és ezeket összefüggésbe hozni az érzékelt csiklandóssággal. Ezért Brecht csoportja 12 embert vont be egy megfigyeléses vizsgálatba. A Philosophical Transactions of the Royal Society B című szakfolyóiratban szeptemberben megjelent írásukban a csapat a reakcióidőre, a nevetésre és a légzésre vonatkozó megfigyelésekről számol be, és első alkalommal mutatják ki emberi vizsgálatban, hogy az önmagunk csiklandozása közben elnyomják a csiklandozást.
A csiklandozás egy nagyon furcsa fajta érintés és az érintésre adott reakció. Lenyűgöző, hogy mennyire alapvetőek ezek az összetett viselkedések. Egy 1897-es, A csiklandozás, a nevetés és a komikum pszichológiája című tanulmányban a szerzők megjegyezték, hogy minden embernek általában ugyanazok a csiklandós pontjai vannak.
A lábak állnak a legelőkelőbb helyen, ezt követi a hónalj, a nyak és az áll.
Korábbi tanulmányok megállapították, hogy a csiklandozás hangulatfüggő, ezért Brecht csapata gondoskodott arról, hogy minden pár előre ismerje egymást, és jól érezze magát − de a tényleges csiklandozó támadás így is mindenkit meglepett. A csiklandozó mindig a partnere mögé bújt, miközben egy videoképernyőt nézett, amely véletlenszerű sorozatokkal táplálta őket a megérintendő testrészekről. Nyak, hónalj, oldalsó törzs, talp, fejkorona − minden pont öt gyors csiklandozást kapott.
Fotó: Shuttesrtock
Az első megfigyelés: a személy arckifejezése és légzése körülbelül 300 milliszekundummal a csiklandozás után megváltozott, és körülbelül 500 ezredmásodperc múlva jött a hangadás − meglepően későn. Azt is értékelték, hogy mennyire voltak csiklandósak az egyes érintések. Az önkéntesek az érintések körülbelül 70 százaléka után nevettek hallhatóan. A nevetésük hangja volt az a mérőszám, amely a legjobban korrelált azzal a szubjektív értékeléssel, hogy mennyire érezték intenzívnek az egyes csiklandozásokat.
A kísérlet következő fázisában a csiklandozók ugyanezt tették, miközben a partnerük is csiklandozta magát − vagy ugyanazon a helyen, vagy a test ellentétes oldalán, vagy közvetlenül mellette, vagy színlelt csiklandozással, ami valójában soha nem érintette a bőrt.
Ahogyan az várható volt, az öncsiklandozás eseménytelen volt.
A csapat azonban valami furcsát vett észre: az öncsiklandozás hatására a másik személy csiklandozása kevésbé volt intenzív. Átlagosan 25 százalékkal csökkent a csiklandozó kacagás előfordulása, és csaknem 700 milliszekundummal késett, amikor öncsiklandozással csiklandozták ugyanazt az oldalt.
Miért lehet ez? A vezető elmélet szerint a csiklandozás az agy előrejelzési hibájának köszönhetően váltja ki a nevetést. Egy kiszámíthatatlan érintés összezavarja, és mini őrületbe kergeti. Az önérintés mindig kiszámítható, tehát nincs őrület.
Brecht azt feltételezi, hogy amikor az ember megérinti magát, az agy az egész testre kiterjedő üzenetet küld, amely gátolja az érintésérzékenységet.
Ennek van értelme, mert az agyunk kikapcsolja az érzékszervi észleléseket, ha a saját cselekedeteink okozzák azokat. Rengeteg fizikai érzést generálok pusztán a mozgásom által, de ezek számomra sokkal kevésbé fontosak, mint az, hogy valaki más bejött-e a szobába, és megérintett-e. Ha az agy gátolja az érintésre adott reakciókat az öncsiklandozás során, akkor gátolja a reakciókat akkor is, ha valaki más csiklandozza
− mondja Sophie Scott, a University College London kognitív idegtudósa.
Brecht csapata azt tervezi, hogy jövőbeli tanulmányokkal folytatja a játékosság idegtudományának feltárását. A szakemberek elmélete szerint a csiklandóság szintje azt tükrözi, hogy mennyire tartjuk magunkat játékosnak. Míg más állatok esetében ez igaznak tűnik, az emberek esetében azért ez vitathatóbb.
Forrás: Wired
