536: az emberiség történetének legrosszabb éve

A korszakról szóló források egybehangzóan írnak arról, hogy 536-ban a Nap elveszítette fényét, mivel a Földet sűrű, savas porréteg takarta el. A római államférfi Cassiodorus 538-ban arról számolt be, hogy „árnyékaink eltűntek, a Nap kéknek látszik, és fénye elhalványult”. Hasonló jelenséget írt le Prokopiosz bizánci történetíró is, aki „rettentő, ködös napfogyatkozásként” jellemezte a jelenséget.

A tudományos bizonyítékok is alátámasztják ezeket a beszámolókat: a grönlandi és antarktiszi jégmagok a 6. század közepéről kiterjedt vulkáni hamu- és kénsavlerakódásokat tartalmaznak, a dániai fák évgyűrűi pedig rendkívül keskenyek ebből az időszakból – mindez a hirtelen bekövetkező lehűlés jele. A kutatók szerint a katasztrófát egy hatalmas vulkánkitörés – vagy akár több, egymást követő robbanás – idézhette elő. Sokáig az Ilopango-vulkánt (a mai El Salvador területén) tartották a legvalószínűbb forrásnak, de újabb kutatások szerint a kitörés valószínűleg Izlandon történt, írja az IFLScience.

A por és hamu hónapokra elzárta a napfényt, a hőmérséklet a nyári hónapokban is 2–4 °C-kal alacsonyabb volt, és a termés Európa-szerte elpusztult. A kínai krónikák nyári havazásról, az ír évkönyvek pedig súlyos kenyérhiányról számoltak be. A mezőgazdaság összeomlása éhínségekhez vezetett, amelyet néhány évvel később a Justinianus-kori pestisjárvány tetézett: a Földközi-tenger térségében milliók haltak meg.

A hidegebb és szárazabb éghajlat hatására Közép-Ázsia nomád törzsei kelet felé vándoroltak, ami újabb konfliktusokat idézett elő Kína határainál. Ironikus módon azonban a válság másutt kedvező feltételeket teremtett: az Arab-félszigeten megnövekedett a csapadék, ami elősegítette a térség megerősödését. Alig egy évszázaddal később innen indult el az Arab Birodalom, amely a következő századokban a világ egyik legnagyobb hatalmává vált.