A Hamu és Gyémánt magazin tavaszi lapszámában egy éltető fogalomról, a reményről beszélgettünk négy közéleti szereplővel. Szőnyi Ferenc ultrafutó, triatlonista ezenkívül toplistás versenyeiről, a jövőre vonatkozó terveiről és az emberi teljesítőképesség határáról mesélt nekünk.
Erőn felül teljesíteni
Ultrafutó és egyben triatlonista. A futás mellett az úszás és a kerékpár változatosságot jelent a sport terén? Hogyan tud mindhárom számban erőn felül teljesíteni?
A triatlon segít legyőzni az egysíkúságot. Ez részben egy edzéselméleti kérdés: a keresztedzések minőségén és motiváltságán sok múlik. Egy komoly állóképességű sportolónak heti 15-20 órát kell sportolással töltenie. Csak futásból nem mindenki tud 3-4 órás edzésintervallumokat beépíteni az életébe – főleg, ha mellette dolgozik is. Ebből a szempontból is jó, ha van más sportág.
Én sajátságosan 43 éves elmúltam, amikor elkezdtem úszni. Sokat kellett foglalkoznom azzal a kezdetekben, hogy a vízben tudjak haladni, azonban továbbra sem jelent olyan hatalmas élményt számomra az úszás. Éppen ezért ezt tekintem az egyik legnagyobb feladatnak a triatlon szempontjából – olyannyira, hogy amikor újra kinyitnak majd az uszodák, akkor azonnal megyek is vissza. Az elmúlt tíz év erről szólt, hogy heti 5-6 alkalommal korán reggel már megyek egy másfél órát úszni a medencébe – ezzel a napi edzésmunkám első fele meg is szokott lenni. A kerékpár pedig egy csodálatos eszköz: az ember fizikai gyarlóságát helyettesíti a technikájával: számomra a száguldás maga, a haladás netovábbja.
Hol az emberi teljesítőképesség határa? Milyen helyzetekben érezte azt, hogy megközelítette, vagy akár túllépte ezt a határt?
A határt valahol mindig a rekordok jelentik. Büszke vagyok arra, hogy kerékpározásban is volt magyar rekordom, amit hat évig tartottam. Triatlonban megdöntöttem a világcsúcsot, amit szintén több mint öt évig tartottam. A tíz nap-tíz Ironmanen (Deca Iron Triathlonon) pedig több mint tíz órát javítottam a korábbi világcsúcson.
Azt gondoljuk, hogy egy világcsúcs valamiféle állandóságot jelent. Amikor azonban megdöntik ezeket a csúcsokat, akkor az ember szembesül vele, hogy van nála jobb is, van még tovább. A modern világunk nagyon gyorsan változik, az ember pedig genetikailag is adaptálódik és alkalmazkodik a kihívásokhoz. Emellett az emberek versenyhez való képessége is fejleszthető – akár motivációs tréningekkel is sokat hozzá lehet tenni egy-egy megmérettetéshez. Ráadásul van ebben technika is, hiszen a triatlon a kerékpár révén részben technikai sportág.
Melyik volt az a verseny…
…ahol a legextrémebb körülmények (időjárás, terepviszonyok) közt kellett futnia?
2014-ben jártam Peruban, az Amazonas esőerdejében volt egy 230 kilométeres Jungle Ultra nevű verseny, ahol a körülmények nem voltak túl optimálisak. Az eső, ami bennünket körülvett a nap minden időpontjában különlegessé tette a versenyt – az esőerdő élővilágában versenyezni pedig fantasztikus kuriózum volt.
2018-ban New Orleansban jártunk, ahol egy tízszeres távú versenyt teljesítettem, amit egyébként megnyertem. Mediterrán körülmények közt zajlott a verseny, de megérkezett egy hidegfront esővel, ami azt eredményezte, hogy öt napon keresztül szakadó esőben kellett kerékpároznom. Elég durva játék volt, nagyon belém ivódott.
Ha már így csatangolunk a világban, akkor még egy különleges versenyt említenék. Háromszor jártam az indiai Himalája magas hágóin. Lent sivatagi körülmények vannak, 2500-3000 méteren még 25 fokos hőmérséklet, homok és forróság, eltelik 40-50 kilométer, néhány órával később, éjjel kettőkor mínusz 15 fok és szakadó hóesés. Ilyen extrém időjárási helyzetekhez gyorsan adaptálódni nem egyszerű feladat.
…ahol a legközelebb volt ahhoz, hogy feladja a versenyt?
Ez is közeli élmény, bár most már másfél éve történt. 2019 novemberében Mexikóban jártunk, ahol egy húszszoros távú versenyt teljesítettem egyben: ez 76 kilométer úszást, 3600 km kerékpározást és 840 kilométer futást jelent. Az úszás egy 50 méteres medencében zajlott. Az első 40-50 kilométer gond nélkül ment, azonban ez egy nagyforgalmú városi medence volt, ahol sikerült valami vírust összeszednem. Nagy nehezen letudtam az úszást, leúsztam a 76 kilométert, de komoly gyomor- és bélrendszeri fertőzésen mentem keresztül. A kezdeti 77-78 kilós indulósúlyomból 68-ig sikerült lemennem. A következő versenyszám, a kerékpározás harmadik napján gondoltam azt, hogy akkor most, ha fel nem is adom, de mindjárt meghalok. Ez egy nagyon kemény időszak volt. Nem is tudom, mi segített… Tulajdonképpen az, hogy élek. És ha még élek, az azt jelenti, hogy nem haltam meg. Ha nem haltam meg, akkor tudok még mozogni. Nagyon küzdelmes verseny volt, hatalmas erőket kellett mozgósítanom valahonnan, hogy túléljem ezt a fertőzést. Végül másodikként értem célba 21 nap versenyzés után.
…ahol a legnagyobb örömet jelentette a célba érés?
45 évesen lettem világbajnok. Ezt megélni ennyi idős fejjel, hogy teljes reménytelenséggel, csak a teljesítés céljával mentünk, és végül a világ legjobbja lettem egy világversenyen, ráadásul egy fantasztikus világcsúccsal – ez akkora örömforrást adott nekem akkor, ami az elmúlt tizenkét évben is tartotta bennem a tüzet.
…a legnagyobb távolság, amit valaha teljesített?
A Race Across America kerékpárverseny, ami 4950 kilométeres táv. Ezt megközelíti a húszszoros távú Ironman, a Dupla Deca, ami 76 kilométer úszás, 3600 kilométer kerékpározás és 840 kilométer futás. Kétszer teljesítettem a Dupla Decát – egyedüliként a világban, és kétszer teljesítettem a Race Across Americát. Ez a négy verseny összesen közel 20 000 kilométer – ilyet még senki nem csinált a világon, borzasztó…
…mentálisan, lelkileg a legtöbbet adta önnek?
Talán a korábban is említett indiai verseny. Nagyon misztikus volt a környezet, sokat kaptam az indiai valóságból, az emberek valláshoz, hithez, állatokhoz való viszonyából – ez nagyon megérintett.
Tervek a jövőre
2020-ban sok versenyről le kellett mondania. Hogyan változtatta meg az életét a járványhelyzet?
Én is emberből vagyok, nem lógok ki a sorból – ezt most kicsit szomorúan és sorsszerűen is mondom. Eleinte kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy biztos hamar elmúlik a járvány. Szerencsém volt, mert pont 2020 elején utaztunk ki Amerikába: a nyugati partvidéken, a Sziklás hegységben és Új-Mexikóban három versenyen is indultam: két 50 kilométeres és egy 100 kilométeres terepfutóversenyen vettem részt. Három hétig vándoroltunk, és futóversenyeken vettünk részt. Ez nagyon jó töltődés volt, akkor még nem gondoltuk, mennyit fog jelenteni hosszútávon is.
Hónapokig élt bennem a remény, küzdöttünk, kerestük a módját a megfelelésnek, teljesítésnek. Tavaly májusban például körbefutottam a Balatont. De nagyon nehéz úgy készülni, hogy nincs cél, hogy csak megyek, edzem, futok anélkül, hogy tudnám, mire készülök. Augusztusban részt vettem egy kerékpárversenyen: Veszprémből Veszprémbe tekertünk, át a Bakonyon, a Fertő tóig, Őrség, Kaposvár, Gyékényes, Siófok, vissza Veszprém – ez volt a karika. Akkor már voltak gondok, de még mindig reménykedtünk.
Most merre tovább?
Amikor tavaly elkezdtem újra dolgozni, lesérültem. Sportolás közben nem szokott sérülésem lenni, de most az edzések sem voltak megfelelőek, a kőműves munkám közben sokat kell a térdemen támaszkodnom, és kialakult egy porcleválás a térdemben, amit nemrég meg is műtöttek. Kínos dolog: 13 évnyi sportmúlttal, 57 évesen megbontják az egységet… De én pozitív vagyok, helyre raktak, és természetesen folytatom a sportot, bízom a jövőben. Van egy nevezésem augusztusra Svájcba egy tízszeres távú Ironmanre. Nagyon jó lenne, ha augusztusra visszatérne az életünk, és addigra az edzésmunka is rendben lenne: komoly kihívás lenne ennyi kihagyás után egy ekkora versenyen újból visszatérni a világelitbe, az élmezőnybe. Tulajdonképpen az egész világon történt egy sebészeti beavatkozás: eleven húsunkba vágott bele a természet, és azt mondta, hogy eddig és ne tovább, és ezután majd másképp kell folytatnunk. Meglátjuk…
Van remény! Cikk és fotók a Hamu és Gyémánt magazinban
Egyszer fent, egyszer lent – nemcsak egy éven, egy hónapon, hanem akár egy napon belül is változhatnak az előjelek, állandó mozgásban tartva az életünket. Ez a hullámzás az elmúlt időszakra különösen jellemző volt. Hol bujkál a nehéz időkben a remény? Erről beszélgettünk Boldizsár Ildikóval, Mautner Zsófival, Stork Natasával és Szőnyi Ferenccel a Hamu és Gyémánt magazin aktuális lapszámában.
A magazin megvásárolható a kiemelt újságárusoknál, illetve megrendelhető és előfizethető közvetlenül a kiadótól és digitális változatban is beszerezhető.
Hamu és Gyémánt magazin már az újságárusoknál!Hamu és Gyémánt