Volt idő, amikor perceket kellett várni arra, hogy vonalat kapjunk, és éveket arra, hogy saját készüléket is. Ma a mindennapjaink része, a huszadik században azonban sokáig izgalmas újítás, bennfentesek munkaeszköze és elérhetetlen státuszszimbólum volt a távbeszélő. Lássuk, a Fortepan képein hogyan jelenik meg a berendezés, ami a 20. század emberének még „telefon" volt, a 21. századinak már csak „vezetékes telefon".



– És délután mit csinálsz?
– Telefonról írok cikket a Fortepanra.
– De miért telefonon írod a cikket?


Kedvesem kérdésénél szebben szándékosan sem tudtam volna összefoglalni, mennyit változott a távbeszélő az elmúlt bő évszázad alatt. A telefonnal ma már elsősorban nem telefonálunk, bár érdekes, hogy a telefonálni kifejezés továbbra is megmaradt a beszélgetésre. Minden másra ott a „telefonozás". A mobil és a mobiltelefon szavak viszont tiszavirágéletűek voltak, teljesen kikoptak a köznyelvből, hiszen ma már magától értetődő, hogy a telefont magunkkal tudjuk vinni.

Ugyanakkor ma is azt mondjuk, hogy a telefonunk csörög, amit a vonal másik végén úgy hallanak, hogy kicsöng. Az még érthető, hogy a telefont ma is felvesszük, de érdekes módon megmaradt a letesszük kifejezés is, ami már nem igazán fedi a valóságot, hiszen nem azzal zárjuk le a beszélgetést (hanem egy gombnyomással, bár valójában gomb sincs már legtöbbször, csak a képe, na de ez már egy másik történet).

És a vonalat ma is tartjuk, mint abban az időben amikor tényleg tartani kellett a kagylót, nehogy megszakadjon a hívás.

1.

A főváros első telefonhálózata éppen 140 éve, 1881-ben indult el. Néhány tucat előfizetője volt: hotelek, bankok, ügyvédek és más rangos szolgáltatást kínáló vállalkozások, akiknek hamarosan presztízskérdést jelentett, hogy így is el lehet őket érni. Bár a következő években sorra jelent meg a telefonhálózat más magyar városokban is, ez még nem jelentette azt, hogy felhívhattunk valakit az ország másik felén.

A városok közötti, interurbán vonalak csak a kilencvenes években kezdtek kiépülni.

A Budapest Székesfővárosi Kisipari Hitelintézet irodája a Rákóczi út 30. 1. emeletén, 1936-ban.

Az első telefonközpontok rendkívül egyszerűek voltak. A kezelők például nem tudták ellenőrizni, hogy a két fél beszélget-e még, így időnként diszkréten beléptek a vonalba, és ha már csend volt, bontották a kapcsolatot.

A távbeszélőközpontok az első időkben amúgy is aktívabban jelen voltak a telefonálásban. Ha fel akartunk hívni valakit, nem egy telefonszámot tárcsáztunk. Felemeltük a kagylót és bemondtuk, kivel szeretnénk beszélni, a központ pedig összekötött vele. A rohamosan fejlődő rendszerben először a telefonszámokat kellett bevezetni, ami nem ment egyszerűen, az előfizetők sokáig kikérték maguknak, hogy őket számok jelöljék. Amikor azonban már több mint ötezer előfizetőt kellett volna név alapján fejben tartania a telefonos kisasszonyoknak, tarthatatlanná vált a rendszer. 1901-ben megjelentek Budapesten a négyjegyű telefonszámok.

1964.

Fortepan / Erky-Nagy Tibor

Telefonközpont a monori postán 1970-ben.

Fortepan/Péterffy István

A telefonos kisasszonyok viszont maradtak. Az első automata távbeszélőközpontot, a Krisztinát 1928-ban adták át a Széll Kálmán téri Postapalotában, de aki azt hiszi, hogy ezzel egycsapásra megváltozott a helyzet, az téved.

A magyarországi települések többségén még az 1980-as években (!) is csak kézi kapcsolással lehetett beszélni – jellemzően akkor, amikor nyitva volt a posta.

A kapcsolást persze ne úgy gondoljuk, hogy egy kattintásra összeállt a vonal. Az ilyen vidéki hívásoknál olykor 10-15 percig, vagy akár tovább is eltarthatott, mire elértük a hívott felet. A rendszer hibái sok kabaréműsornak biztosítottak muníciót, de a műfajból a legismertebb talán Kern Andrásnak a levehető ajtós NDK turmixgépről elhíresült, Halló Belváros! című 1979-es produkciója lett.

A hazai telefonközpontok kiépítése a Puskás-testvérek, Ferenc és Tivadar nevéhez fűződik. Sokan Puskás Tivadart tartják a feltalálójának is, bár erről megoszlanak a vélemények (ő soha nem állított ilyet magáról, ez persze még nem zárja ki a lehetőségét). Amit viszont biztos, hogy ő fejlesztett ki, az a telefonhírmondó volt, amely mai szemmel tulajdonképpen egy „vezetékes rádiónak" tekinthető.

A lényege annyi volt, hogy egy központi „szerkesztőségben" óránként híreket olvastak be, amit az előfizetők meghallgathattak a telefonjaikon. Később ez kiegészült számos más szolgáltatással: jöttek a különböző tematikus hírek (tőzsde, politika, sport, művészet), irodalmi felolvasások, pontosidőjelzés, nyelvleckék és színházi közvetítések.

Az 1893-ban indult szolgáltatás egészen az 1930-as évekig virágzott, akkoriban közel kilencezer előfizetője volt. A negyvenes évek elején azonban a rádió végképp kiszorította.

A telefonnál Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizotmány vezetője az 1956-os forradalomkor a Szabad Nép Blaha Lujza téri székházában.

A telefonhírmondót hallgatja egy hölgy 1930 körül.

Fortepan / Mészöly Leonóra

Az első telefonok jellemzően falra szerelt, fadobozos készülékek voltak. A hívást egy induktor, vagyis egy kézi áramfejlesztő megtekerésével kellett kezdeni. Később terjedtek el a tárcsás, majd a múlt század utolsó évtizedeiben a nyomógombos telefonok.

Azonban nem csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak a telefonhasználatot. Alig három évvel az első pesti telefonközpont elindulása után már nyilvános telefonállomások is nyíltak. Ezeket kezdetben alvállalkozók üzemeltették, akik többet fizettek a telefontársaságoknak, mint az egyszerű előfizetők, ugyanakkor pénzt szedtek azért, hogy más is használhassa a készüléküket. Viszonylag gyorsan elindult a nyilvános telefonok automatizálása is és megjelentek a telefonfülkék.

A pécsi Villa Babylon, Relax-Center, 1991-ben.

Fortepan / Urbán Tamás

Itt eleinte be kellett mondani a készülékbe, kit keresünk, a központ pedig ellenőrizte, hogy kapcsolható-e az illető. Ha igen, akkor megkért, hogy dobjuk be az érmét a készülékbe. Ha hallotta, hogy a gép elfogadta a pénzdarabot, kapcsolta a hívott felet.

Nyilvános telefonfülkék a debreceni Nagyállomás melletti postán 1963-ban.

Fortepan / UVATERV

A pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Klinikájának telefonállomása 1928-ban (ma Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ).

Fortepan / POTE

A fülkék rongálása gyakorlatilag egyidős a nyilvános telefonok megjelenésével. Nem csoda, az utcán tárolt pénz sokakat csábíthatott a vanadalizmusra. A szándékos rongálást elég komolyan vették a két világháború között, akár két év fegyházat is lehetett kapni érte.

Mások nem a készülékekben tárolt pénzt akarták megszerezni, hanem a telefonköltségüket akarták csökkenteni. 1935-ben – csak október végéig – összesen 200 ezer darab „nem megfelelő" érmét vettek ki a közterületi telefonokból. Év végén aztán be is szerelték a készülékekbe a leifogónak becézett szerkezetet, amely kiszűrte a nem megfelelő pénzdarabokat (egészen addig a kisebb értékű román leijel lehetett ugyanis a legjobban csalni).

A Mexikói út és az Erzsébet királyné útja sarkán 1960-ban.

A negyvenes években vezették be a tantuszt, vagyis azt az előre megvásárolható érmét, amivel csak telefonálni lehetett – ez egészen a hetvenes évekig használatban maradt. Sőt, egyesek még ma is használják a „leesett a tantusz" kifejezést.

Később ismét meghatározott pénzérmével lehetett hívást kezdeményezni, ami sokáig a kétforintos volt. Az áremelkedést így már csak az érmék méretének változtatásával, majd a készülékek átalakításával lehetett követni, végül a rendszerváltás után telefonkártyák bevezetésével.

A szocializmus idején működő telefonhálózat a ma emberének majdnem olyan egzotikusnak tűnhet, mint a háború előtti. Sokáig szinte lehetetlen volt saját készülékhez jutni, az utcai telefonokból – főleg működőkből – pedig egyáltalán nem volt olyan sok. A sorban állás a telefonfülke előtt mindennapos jelenség volt, elsősorban a kisebb településeken és a külvárosokban, ahol ritkásabb volt az ellátás. Bosszantó, de szintén megszokott dolog volt, hogy a készülék „elnyelte a kettest", vagyis hiába vette be a pénzt, nem értük el, akivel beszélni szerettünk volna.

Erzsébet (Lenin) körút, szemben a 23. számú épület, 1963.

Fortepan/Kotnyek Antal

A Toldy Ferenc utca és a Donáti utca elágazása 1943-ban.

A visszahívható utcai telefont épp úgy csak az amerikai filmekből ismertük, mint ahogy azt a mozdulatsort is, mikor valaki felveszi a kagylót és már tárcsáz is. A telefon ugyanis általában először „süket volt", vagyis nem adott jelet. Hosszabb-rövidebb idő után folyamatos búgó hang jelezte, hogy van már vonal, hívhatjuk a másikat.

Az Újlaki Étteremben lévő Telefon Bár a Szépvölgyi úton, 1969-ben. Az asztalokra kihelyezett telefonok segítségével könnyebben lehetett mehetett az ismerkedés.

Fortepan/FŐFOTÓ

Rák Kati színésznő egy reklámfotón, amely a Kapcsoltam... című népszerű betelefonálós tévés kvízműsorhoz készült 1979-ben. A televízós képernyőjén Vitray Tamás műsorvezető.

Fortepan/Rádió és Televízó Újság/Saphier Herbert

A korszak egészen speciális jelensége volt az ikervonal. Ilyenkor két előfizető kapott egy vonalat: ha az egyik épp beszélt, a másik nem tudott telefonálni.

A kilencvenes években azután néhány év alatt megváltozott minden.

Hirtelen egyszerűbbé vált a telefonhoz jutás, olcsóbbak és korszerűbbek lettek a készülékek. A vezetékes telefonok utolsó nagy felvirágzása azonban már csak rövid ideig tartott, uralmuk a huszadik századdal véget ért. Eljött a mobiltelefonok kora. Az ő történetüket azonban már nem a Fortepan képeivel követhetjük végig.

A MÁV Vasúttervező Üzemi Vállalat Széchenyi rakparton lévő irodájában, 1959-ben.

Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található.

A figyelmetekbe ajánljuk