Volt idő, amikor perceket kellett várni arra, hogy vonalat kapjunk, és éveket arra, hogy saját készüléket is. Ma a mindennapjaink része, a huszadik században azonban sokáig izgalmas újítás, bennfentesek munkaeszköze és elérhetetlen státuszszimbólum volt a távbeszélő. Lássuk, a Fortepan képein hogyan jelenik meg a berendezés, ami a 20. század emberének még „telefon" volt, a 21. századinak már csak „vezetékes telefon".
– És délután mit csinálsz?
– Telefonról írok cikket a Fortepanra.
– De miért telefonon írod a cikket?
Kedvesem kérdésénél szebben szándékosan sem tudtam volna összefoglalni, mennyit változott a távbeszélő az elmúlt bő évszázad alatt. A telefonnal ma már elsősorban nem telefonálunk, bár érdekes, hogy a telefonálni kifejezés továbbra is megmaradt a beszélgetésre. Minden másra ott a „telefonozás". A mobil és a mobiltelefon szavak viszont tiszavirágéletűek voltak, teljesen kikoptak a köznyelvből, hiszen ma már magától értetődő, hogy a telefont magunkkal tudjuk vinni.
Ugyanakkor ma is azt mondjuk, hogy a telefonunk csörög, amit a vonal másik végén úgy hallanak, hogy kicsöng. Az még érthető, hogy a telefont ma is felvesszük, de érdekes módon megmaradt a letesszük kifejezés is, ami már nem igazán fedi a valóságot, hiszen nem azzal zárjuk le a beszélgetést (hanem egy gombnyomással, bár valójában gomb sincs már legtöbbször, csak a képe, na de ez már egy másik történet).
És a vonalat ma is tartjuk, mint abban az időben amikor tényleg tartani kellett a kagylót, nehogy megszakadjon a hívás.
1.
A Budapest Székesfővárosi Kisipari Hitelintézet irodája a Rákóczi út 30. 1. emeletén, 1936-ban.
Az első telefonközpontok rendkívül egyszerűek voltak. A kezelők például nem tudták ellenőrizni, hogy a két fél beszélget-e még, így időnként diszkréten beléptek a vonalba, és ha már csend volt, bontották a kapcsolatot.
A távbeszélőközpontok az első időkben amúgy is aktívabban jelen voltak a telefonálásban. Ha fel akartunk hívni valakit, nem egy telefonszámot tárcsáztunk. Felemeltük a kagylót és bemondtuk, kivel szeretnénk beszélni, a központ pedig összekötött vele. A rohamosan fejlődő rendszerben először a telefonszámokat kellett bevezetni, ami nem ment egyszerűen, az előfizetők sokáig kikérték maguknak, hogy őket számok jelöljék. Amikor azonban már több mint ötezer előfizetőt kellett volna név alapján fejben tartania a telefonos kisasszonyoknak, tarthatatlanná vált a rendszer. 1901-ben megjelentek Budapesten a négyjegyű telefonszámok.
1964.
A telefonos kisasszonyok viszont maradtak. Az első automata távbeszélőközpontot, a Krisztinát 1928-ban adták át a Széll Kálmán téri Postapalotában, de aki azt hiszi, hogy ezzel egycsapásra megváltozott a helyzet, az téved.
A magyarországi települések többségén még az 1980-as években (!) is csak kézi kapcsolással lehetett beszélni – jellemzően akkor, amikor nyitva volt a posta.
A kapcsolást persze ne úgy gondoljuk, hogy egy kattintásra összeállt a vonal. Az ilyen vidéki hívásoknál olykor 10-15 percig, vagy akár tovább is eltarthatott, mire elértük a hívott felet. A rendszer hibái sok kabaréműsornak biztosítottak muníciót, de a műfajból a legismertebb talán Kern Andrásnak a levehető ajtós NDK turmixgépről elhíresült, Halló Belváros! című 1979-es produkciója lett.
A telefonnál Dudás József, a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizotmány vezetője az 1956-os forradalomkor a Szabad Nép Blaha Lujza téri székházában.
A telefonhírmondót hallgatja egy hölgy 1930 körül.
Fortepan / Mészöly Leonóra
Az első telefonok jellemzően falra szerelt, fadobozos készülékek voltak. A hívást egy induktor, vagyis egy kézi áramfejlesztő megtekerésével kellett kezdeni. Később terjedtek el a tárcsás, majd a múlt század utolsó évtizedeiben a nyomógombos telefonok.
Azonban nem csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak a telefonhasználatot. Alig három évvel az első pesti telefonközpont elindulása után már nyilvános telefonállomások is nyíltak. Ezeket kezdetben alvállalkozók üzemeltették, akik többet fizettek a telefontársaságoknak, mint az egyszerű előfizetők, ugyanakkor pénzt szedtek azért, hogy más is használhassa a készüléküket. Viszonylag gyorsan elindult a nyilvános telefonok automatizálása is és megjelentek a telefonfülkék.
A pécsi Villa Babylon, Relax-Center, 1991-ben.
Itt eleinte be kellett mondani a készülékbe, kit keresünk, a központ pedig ellenőrizte, hogy kapcsolható-e az illető. Ha igen, akkor megkért, hogy dobjuk be az érmét a készülékbe. Ha hallotta, hogy a gép elfogadta a pénzdarabot, kapcsolta a hívott felet.
A pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Klinikájának telefonállomása 1928-ban (ma Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ).
A negyvenes években vezették be a tantuszt, vagyis azt az előre megvásárolható érmét, amivel csak telefonálni lehetett – ez egészen a hetvenes évekig használatban maradt. Sőt, egyesek még ma is használják a „leesett a tantusz" kifejezést.
Később ismét meghatározott pénzérmével lehetett hívást kezdeményezni, ami sokáig a kétforintos volt. Az áremelkedést így már csak az érmék méretének változtatásával, majd a készülékek átalakításával lehetett követni, végül a rendszerváltás után telefonkártyák bevezetésével.
A szocializmus idején működő telefonhálózat a ma emberének majdnem olyan egzotikusnak tűnhet, mint a háború előtti. Sokáig szinte lehetetlen volt saját készülékhez jutni, az utcai telefonokból – főleg működőkből – pedig egyáltalán nem volt olyan sok. A sorban állás a telefonfülke előtt mindennapos jelenség volt, elsősorban a kisebb településeken és a külvárosokban, ahol ritkásabb volt az ellátás. Bosszantó, de szintén megszokott dolog volt, hogy a készülék „elnyelte a kettest", vagyis hiába vette be a pénzt, nem értük el, akivel beszélni szerettünk volna.
A visszahívható utcai telefont épp úgy csak az amerikai filmekből ismertük, mint ahogy azt a mozdulatsort is, mikor valaki felveszi a kagylót és már tárcsáz is. A telefon ugyanis általában először „süket volt", vagyis nem adott jelet. Hosszabb-rövidebb idő után folyamatos búgó hang jelezte, hogy van már vonal, hívhatjuk a másikat.
Az Újlaki Étteremben lévő Telefon Bár a Szépvölgyi úton, 1969-ben. Az asztalokra kihelyezett telefonok segítségével könnyebben lehetett mehetett az ismerkedés.
Rák Kati színésznő egy reklámfotón, amely a Kapcsoltam... című népszerű betelefonálós tévés kvízműsorhoz készült 1979-ben. A televízós képernyőjén Vitray Tamás műsorvezető.
A MÁV Vasúttervező Üzemi Vállalat Széchenyi rakparton lévő irodájában, 1959-ben.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István