A helyiek most kezdik felfedezni maguknak, hogy az 5,6 millió fős szingapúri betondzsungelben megbújik egy aprócska falu is. Egyből turistalátványosság lett.
A szingapúri Kampong Lorong Buangkok ( maláj nyelven a falut kampongnak hívják) nevű település egy igazi időkapszula. Hagyományos falucska, ami érintetlen maradt, miközben a felhőkarcolók és a bevásárlóközpontok gombamód szaporodtak a városállamban. A helyszín talán az egyetlen kapocs az ország múltjával, ami jelzi, hogy Szingapúr mennyire átalakult az évek során.
Kampong Lorong Buangkok 1956-ban épült az ottani kórházi és gyári dolgozók számára. Szingapúr városiasodási rohama közben azonban rengetegen elhagyták a falut, és mára csupán 26 darab egyszerű faháza maradt, és felére zsugorodott a területe.
A helyszínt pár évente felkapja a média: forgattak már 2006-ban dokumentumfilmet a helyiek életéről, cikkezett róla a New York Times 2009-ben, illetve egy szingapúri sorozatban is feltűnt. Most viszont Szingapúr lakói fedezték fel maguknak.
A koronavírus-járvány következtében Szingapúr se maradt ki a sorból, és más országhoz hasonlóan, ott is utazási korlátozásokat vezettek be. Ezért a helyiek családostul zarándokolnak az utolsó megmaradt faluhoz, amelyek egykor egész Szingapúrban jelen voltak.
Wikimedia
Nem csak külsőre, de anyagilag is egy teljesen más arcát mutatja Buangkok. A közeli modern, városi Hougang tartományában egy háromszobás, államilag támogatott lakás átlagos bérleti díja nagyjából 1650 dollár volt (körülbelül háromszázezer forint) volt,
mindez Buangkokban nagyjából háromezer forintnak megfelelő dollár.
Fotó: Ong Wee Jing
Ezért sem meglepő, hogy a szingapúri kormány és az utazási irodák is nagyszabású kampányban igyekeznek támogatni az utolsó falut az országban, és ösztönzik a helyieket arra, hogy ismerjék meg a modern városállam előtti életet.
